Ahol a nők ékszerként ragyognak

Aki volt már Indiában, az biztosan maga is megtapasztalta, hogy milyen kellemes dolog az, amikor például bárhová szabadon letelepedhetünk az utcán, és különösebb ok nélkül ráérősen követhetjük a mindennapok eseményeit.

Sőt, a legapróbb részletekig még az embereket is megfigyelhetjük. Igen, az embereket is. Mert Indiában, talán sehol máshol a világban, kedvünkre gyönyörködhetünk az arcok sokszínűségében, bátran elmerülhetünk a látványban, lelkiismeret-furdalás nélkül tetőtől-talpig, a szó legpozítívabb értelmében végigmérhetünk bárkit. Nincs is ebben semmi természetellenes, inkább egy érdekes, a keleti emberre jellemző kedves játék kezdete ez, amikor aztán a látottakból megpróbáljuk kitalálni, hogy az illető mely tájáról érkezhetett az országnak, vajon házas-e, zarándokúton van-e vagy más okból utazgat a világban. Mert minden mozdulat, a ruhák színe és mintázata, a tekintetek, sőt még a hajviselet is mind magáról az emberről mesél. Ilyenfajta találgatós játékra pedig Indiában bőven akad lehetőség, csak legyen elég idő mindent megfigyelni.

Ez a leginkább keresztrejtvényhez hasonló játék akkor kezd igazán érdekessé válni, amikor az ékszerek alapján próbáljuk a kép darabjait összerakni. Kiváltképpen igényes próba, amikor figyelmünket a női ékszerekre összpontosítjuk. Hiszen ebben a kultúrában, a nálunk is ismert fülbevaló, nyaklánc, gyűrű hármasán túl, az indiai, különösen a hindu asszonyok, ékszerek garmadáját viselik magukon.

Például egy átlagos észak-indiai feleség el sem képzelhető csilingelő ezüst bokalánc, karjait díszítő színes karkötők, az esküvői nyaklánc, pazarul kidolgozott fülbevalók, az egész lábujjat takaró ezüst lábgyűrűk, oltalmazó drágaköves gyűrűk és természetesen a női arc szépségét mennyei magasságokba emelő orrdísz nélkül.

Az orrdísz Indiára olyannyira jellemző egyedi ékszer, és bizony sokkal több egy értékes kiegészítőnél. Az orrdísz maga a nő, minden ékességével és szépségével. Ahogy maguk az indiai férfiak mesélik, amikor egy hindu férfi megpillant egy ilyen orrdíszt, akkor a másodperc tört része alatt képes belefeledkezni az ékszer csodálatába. Szinte beleszédül a látványba. Megszűnik számára a világ, mintha magát a szépséges Mahá Dévit, az istennők istennőjét, az asszonyok asszonyát látná.

Míg az orrdísz leegyszerűsített változata nálunk egyfajta lázadás jelképe, addig a díszes náti („nath”), mert így nevezik, Indiában a hagyományok tisztelete, a házasság szentsége és a női szépség dícsérete. Az aranyból készült ékszer elhelyezése tájanként, népcsoportonként változik. Míg Észak-Indiában a bal orrcimpába helyezik, addig Dél-Indiában az orr jobb oldalát díszíti. Mindezekhez hozzátartozik, hogy a hindu kultúrában a bal oldal a nőiség, a teremtő energia, a Sakti oldala. A hagyomány és az Ájurvéda szerint pedig az orrcimpa bal oldalára helyezett náti segíti a lányok havi tisztulását, valamint a szülést is könnyebbé teszi. Sok-sok évvel ezelőtt, eredetileg a lányok nővé válásuk idején kapták, de ma már mindezektől függetlenül, egészen fiatal lánygyermekek, kislányok is viselik.

Ahány nő, annyiféle orrdísz, de valójában két egyforma darab nem létezik. Méret, díszítés, forma… Határ a csillagos ég. Az ékszer lehet egészen pici, csupán akkora, mint egy illatos szegfűszeg, de az sem ritka, amikor a fél orcát uralja. Ki milyet visel, azt egyrészt a társadalmi csoporthoz való tartozás, másrészt az egyéni ízlés is befolyásolja.

És képzeljétek el, hogy egy ilyen orrdíszem nekem is van. Persze nem azért, mert annyira vagány és lázadó lennék, sőt inkább ellenkezőleg. Ha érdekel, szívesen elmesélem 🙂

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akit első indiai útja során elvarázsoltak az indiai asszonyok díszes, színes ruhái, elegáns arcvonásai, gyönyörű, de sosem hivalkodó mosolyuk, mindig ápolt ébenfekete hosszú hajuk, méltóságteljes megjelenésük. Bár csodáltam őket, sosem éreztem komolyabb késztetést, hogy külsőségekben hasonlítsak rájuk. Viszont a náti, az a bizonyos díszes orrdísz, az egészen más téma volt. Azonnal lenyűgözött. Különleges volt, a mesékben és csodákban gazdag Keletet idézte. De bármekkora volt a csodálat, azért mégsem volt akkora a vágy, hogy ezért a gyönyörűségért hagytam volna az  orrcimpámat csak úgy kilyukasztani. Mert az igazi náti, hiszitek vagy sem, nem egy könnyen felragasztható olcsó bizsu, hanem egy olyan ékszer, amiért bizony meg kell szenvedni.

Valahányszor ellátogattunk Indiába, mindig akadt olyan helyzet, amikor indiai családunk asszonyai rákérdeztek, hogy nekem miért nincs nátim és mikor lesz olyan ékszerem, mint amilyet ők viselnek. Az esetek többségében hallgattam nagyokat, vagy csak hümmögtem valamit az orrom alatt. Olyan szépen kérleltek a lányok, de hiába, náti bizony a legközelebbi látogatás alkalmával sem díszítette az arcom.  Esztendő esztendőt követett, sokszor beszéltünk róla, sokszor elhangzott, hogy egyszer majd összeszedem minden bátorságom, megteszem azt a fájdalmas első lépést. Mígnem egy vidám, beszélgetős nyári délutánon ünnepélyesen tényleg ígéretet tettem. Becsületszavam adtam, hogy ha eljön az esküvő napja –  amikor a mi Manísánkat férjhez adják – akkor díszes nátival az orromban hajnalig táncolok a menyegzőn.

Teltek-múltak a hónapok és az esküvő, amit éveken át csak viccelődve emlegettünk, idén valósággá vált. Manísa betöltötte 22-ik életévét és tudtam, hogy számomra sincs menekvés. Májusban megérkezett az üzenet, esküvőre készül indiai családunk, amire mi is hivatalosak vagyunk.

Nem volt mit tenni, az adott szó kötelez, vállalnom kellett a következményeket. Izgultam, féltem, fájt is, de ez mind már a múlté. Megkaptam a nátimat megalapozó piercinget, és néhány héttel később büszkén léptem át India kapuját.

És bizony, megszerettem az én nátimat 🙂 Ha rápillantok erre az apró ékszerre, akkor eszembe jut, hogy valahol a messzi Indiában van nekünk egy indiai családunk. Él a Gangesz-partján néhány hindu asszony: feleségek, nagymamák, fiatal lányok, akik szívük teljes tisztaságával megmutatták a díszes hindu ünnepeket, a gondokkal terhes hétköznapokat, és egy olyan Indiát, ahol az asszonyok is jól érzik magukat, ahol a nők még a szegényes otthonokban is ékszerként ragyognak.

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Úton-útfélen Rólunk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

<span>%d</span> blogger ezt szereti: