Nem tehetek róla, bolondulok a könyvekért. A gúnyák, a mindenféle szépségápolási cikkek, a modern kütyük nem igazán hoznak izgalomba, de a könyvek és a könyvesboltok az egészen más tészta. Így hát egyáltalán nem csoda, hogy amikor Indiában vagyunk, mindig beiktatunk legalább egy olyan pihenős, láblógatós délutánt, amikor ellátogatunk kedvenc könyvesboltunkba. Tesszük ezt már jó néhány éve, hiszen Indiában szakkönyvekből, ismert fotósok albumjaiból, angol nyelvű irodalomból óriási a választék, a kiadványok mesések és nem utolsó sorban nagyon kedvező áron szerezhetők be.

Bombayben is van kedvenc könyvesboltunk. Éppen ebben a boltban, van annak már tíz éve is, találtam rá Gregory David Roberts: Shantaram című regényére. Első pillantásra rabul ejtett. Valahogy éreztem, tudtam, hogy ez egy olyan alkotás, amit szeretni fogok, és előkelő helyet foglal majd el kedvenc indiai könyveim között. Megrázó és nagyon szerethető, felemelő, magával ragadó, szívbemarkolóan őszinte önéletrajzi alkotás, tömény India csaknem 1000 oldalon.

Hőse, egy ausztrál fiatalember, aki fegyveres rablásért börtönbe kerül, majd a szigorúan őrzött börtönből megszökik, és a 80-as években Indiában, Bombayben talál menedéket. Bombay pedig, mint sok más elveszett magányos lelket, befogadja és minden szépségével és veszélyeivel együtt megmutatja az élet igazi arcát. Afgánok, irániak, pénzes és lecsúszott nyugati turisták, kegyetlen gengszterek, rosszfiúk és széplányok, a nyomornegyed tisztaszívű lakói – valamennyien életre kelnek a regény színes világában. Hozzájuk pedig számtalan emberpróbáló veszélyes kaland, kedves és humorban bővelkedő történet társul, amelyek az olvasó kiváncsiságát egy pillanatra sem hagyják lankadni.

A regényt először angolul olvastam, csak utána következett a magyar nyelvű változat, ami nagy örömömre ugyanolyan élvezetes volt, mint az eredeti. A fordítás hűen visszaadta a szerző igényes, gazdag, jól olvasható és élvezetes stílusát, a helyszínek hangulatát, sőt, bravúrosan érzékeltette az indiai utcai angol egyszerűségét is. Imádtam minden mondatát, a leírásokat, a lélekábrázolásokat, a szereplőket, egyszerűen az egész regényt az elejétől a végéig.

A regényt Bombayben olvastam először és lenyűgöző világa olyannyira lebilincselt, hogy a könyvet nem voltam képes a hotelszobában hagyni. Mindenhová magammal vittem, bárhová mentünk, én csak olvastam és olvastam. Megismételhetetlen és különleges élmény volt, hiszen ugyanazokon a helyeken jártunk, mint ahol a regény játszódott: Haji Ali mecset, Taj hotel, Regal mozi, Colaba negyed és sokszor bizony azt sem tudtam, hol vagyok, annyira összefolyt a valóság és a képzelet.

Emlékszem, amikor egy forró bombayi estén ellátogattunk a Leopold Caféba, a város egyik ikonikus helyére, oda, ahol Linbaba, a regény főhőse is szívesen időzött. Jéghideg csapolt sörünket kortyolgattuk és éppen a legfrissebb olvasmányélményemről meséltem lelkesen, amikor MacW, az én életem párja, sejtelmesen mosolyogni kezdett. Nem értettem, mire fel somolyog, hiszen a történet, amit akkor meséltem, egyáltalán nem volt vicces.

– Mit mosolyogsz? – kérdeztem.

– Fordulj csak meg és meglátod. Szerintem ez ő.

Óvatosan hátranéztem, és alig akartam hinni a szememnek. Álom ez vagy valóság? Bizony ő volt az. Linbaba, a regény főhőse, akinek élete akkor mindennapi beszédtémánk volt. Bár nem vagyok az az igazán bátor, minden gátlást azonnal levetkőző egyén, de most legyőzve önmagam magabiztosan Linbaba asztalához léptem és megszólítottam. Elmondtam, hogy éppen most olvasom a regényét és mérhetetlen boldogság nekem, hogy személyesen találkozhatunk. Linbaba pedig, a bombayi maffia valamikori tagja, az egykor herion-függő boldogtalan fiatal, az Afganisztánt megjárt fegyvercsempész, a nyomornegyed mindig segítőkész gyógyítója kedvesen válaszolt és jóságosan – ahogyan ezt csak Indiában tudják – mosolygott. Én pedig annyira boldog voltam, hogy eszembe sem jutott, hogy ezt a különleges pillanatot fotón megörökítsem. Pedig az volt, feledhetetlen élmény 🙂

Azóta is számtalanszor eszembe jut ez a véletlennek köszönhető hihetetlen találkozás és jókat mosolygok rajta. És azóta is, ha valakinek egy jó könyvet szeretnék ajánlani Indiáról, akkor a Sántárámot mindig az elsők között említem, mert biztos vagyok abban, hogy aki ezt a csaknem 1000 oldalt elolvassa, másként tekint majd Indiára, Bombayre, mert ez a regény bizony több, mint egy ausztrál fiatalember Indiában töltött 10 éve.

A regény magyar nyelven ha könyvesboltban már nem is, de kis szerencsével antikváriumokban, könyvtárakban biztosan megszerezhető. És addig is, amíg ráleltek, kedvcsinálóként olvassatok el pár részletet a könyvből, hogy néhány idézet erejéig ti is élvezhessétek Bombayt, a lehetőségek kimeríthetetlen tárházát, azt az indiai nagyvárost, ahol valóban minden megtörténhet 🙂

Kedvcsináló idézetek a regényből:

“Egy német taxisofőr talán örülne, hogy egy külföldi megtanult németül. Még talán mondaná is, hogy örül. Vagy nem mondana semmit. Ugyanez áll egy francia taxisra, vagy egy amerikaira vagy egy ausztrálra. De egy indiai annyira örül, hogy ha még valami más is tetszik neki benned – a szemed vagy a mosolyod, vagy ahogy reagálsz egy koldusra a taxi ablakánál, – akkor azonnal elköteleződik melletted. Kész bármit megtenni, másfelé menni, mint ahogy szokott, veszélynek tenni ki magát, és még kockázatos vagy illegális dolgokat is megtesz. Ha olyan címet adsz meg, amely aggasztja, mint például a Palace, kész arra, hogy várjon rád, csak hogy tudja biztonságban vagy-e. Kijöhetsz egy órával később, és oda se bagózhatsz rá, ő mosolyogva hajt majd el, boldogan a tudattól, hogy semmi bántódásod nem esett. Sokszor történt velem hasonló Bombayben, de másutt sohasem. Ez az egyike annak az ötszáz dolognak, amit szeretek az indiaiakban: ha megkedvelnek, azt gyorsan teszik, és nem ám csak úgy ímmel-ámmal.” (298. oldal)

“Átmentünk egy alacsony boltív alatt, és Prabaker a ház mellé vezetett egy három oldalról gyékényszőnyegekkel körbezárt részhez. Lapos folyami kövek borították a földet, és három nagy agyagkorsóban készen állt a meleg víz. Egy simára csiszolt, ásott csatornán keresztül futhatott ki a víz a ház mögé. Prabaker elmondta, hogy kis rézkancsóval önthetem magamra a vizet, majd odaadta a szappanos tálat.

Míg beszélt, kifűztem a bakancsomat, félredobtam, levetettem az ingemet, és lehúztam a farmerem.

– Lin! – sikoltott pánikszerűen Prabaker, és egyetlen szökelléssel mellettem termett. Igyekezett a kezével eltakarni, aztán szorongva körbenézett, és észrevette, hogy a törülköző ott van a hátizsákomon, további két méterrel arrébb. Odaugrott a törölközőért, fölkapta, és visszaugrott mellém. Jááh! – hallatott egyre kis kiáltásokat páni félelmében. Körém csavarta a törülközőt, és rémülten körülnézett.

 – Megőrültél, Lin? Mit csinálsz?

 – Próbálok… lezuhanyozni…

 – De így? Így?

 – Mi bajod van, Prabu? Azt mondtad, zuhanyozzak le. Idehoztál, hogy zuhanyozzak. Így hát próbálok lezuhanyozni, te meg ugrálsz itt körbe-körbe, mint egy nyúl. Mi a gond?

 – Meztelen voltál, Lin! Meztelen, és a ruháid nélkül szintén!

 – Így zuhanyozom – mondtam rejtélyes rémületétől bőszülten. Ide-oda szökellt, és különböző helyeken kikémlelt a gyékényszőnyegen. – Így zuhanyozik mindenki, nem?

 – Nem! Nem! Nem, Lin! – javított ki, és rám nézett immár újra mellettem. Kétségbeesett arckifejezés torzította el egyébként boldog vonásait.

 – Nem veszed le a ruháidat?

 – Nem. Lin! Ez itt India. Senki sem veszi le a ruháit, még hogy megmossa a testeit, se. Ez itt India. Senki se meztelen soha Indiában. És különösen senki se meztelen ruha nélkül.

 – Szóval…akkor te hogyan zuhanyozol?

 – Viseljük az alsónadrágot, hogy fürödjünk, itt Indiában.” (133. oldal)

“– Add meg a témát! Élet és halál, szerelem és gyűlölet, hűség és árulás – magyarázta Abdul Ghaní, kövérkés kezével hevenyészett kis köröket rajzolva minden egyes szópárnál. – Afféle vitakör vagyunk, mint látod. Minden hónapban találkozunk, legalább egyszer, és amikor az üzleti vagy magánügyeket megtárgyaltuk, filozófiai témákról beszélgetünk és effélékről. Ez a szórakozásunk. És most itt vagy te, egy angol, fölvessen egy témát, amelyet az ő nyelvén beszélhetünk meg.

– Igazából nem vagyok angol.

– Nem vagy angol? Akkor mi vagy? – tudakolta Madzsid. Zord arca barázdáiban mély gyanakvás ült.

Jó kérdés volt. A hátizsákomban őrzött hamis útlevélen az állt, hogy új-zélandi állampolgár vagyok. A zsebemben lévő névjegykártyán az, hogy amerikai vagyok, bizonyos Gilbert Parker. A falubéliek Szunderben újrakereszteltek Sántárámnak. A gettóban úgy ismertek, hogy Linbaba. (315. oldal)

“Tudtam. Khaderbháí elkápráztatott minket nem hétköznapi bölcsességével, és azzal a tehetségével, hogy okosan fejezze ki gondolatait. Az ő meghatározása – „ a szenvedés a boldogság fordítottja” – éles volt, és elég horgos ahhoz, hogy fönnakadjon rajta az emlékezet hala. De az igazság, amelyet az emberi szenvedés igazán jelent az élet száraz, ijedt szájából, az azon az estén nem Khaderbhái okosságában volt. Hanem Khaled Anszariéban, a palesztinéban. Az ő meghatározása maradt velem. Egyszerű, gyönyörű szavai fejezték ki legtisztábban, amit minden rab, és mindenki más, aki elég sokáig él, jól tud: hogy a szenvedés minden válfaja mindig abban áll, amit elveszítettünk. Amikor fiatalok vagyunk, azt gondoljuk, hogy a szenvedés olyasvalami, ami megtörténik velünk. Amikor idősebbek leszünk – amikor az acélkapu ránk csapódik, így vagy úgy – tudjuk meg, hogy az igazi szenvedést azzal mérik, amit elvesznek tőlünk.” (325. oldal)

“– Menj vele, Lin! – mondta. – Menj el Prabakerrel abba a faluba! Minden városnak a világon van egy falu a szívében. Sosem érted meg a várost, ha előbb nem érted meg a falut. Menj oda! Amikor visszajössz, látni fogod, India mit csinál belőled. Bonne chance!” (106. oldal)

Az idézetek forrása: Gregory David Roberts: Sántárám 1, General Press Kiadó, Budapest 2010. A regény magyar nyelven két kötetben Szécsi Noémi fordításában a General Press Kiadó gondozásában jelent meg.

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Keresés

Keresés

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Álom és valóság - indiai történetek élmény Bombay igaz történet kaland könyvajánló Mumbai regény Szilvia