Amikor a betegség is szerethető

Amikor otthonunktól távol, a mesés Indiában töltjük napjainkat – heteket, hónapokat – eszünkbe sem jut, hogy esetleg megbetegedhetünk. Pedig ez is megtörténhet. Ha érdekel, most elmesélek egy különleges történetet.

Legalább már egy hete Indiában voltunk, és lassan-lassan belerázódtunk a mindennapokba. Mindenkivel, számunkra fontos ismerőssel, gyerekkel és felnőttel már találkoztunk, de egy valaki mégis hiányzott. Gollu. A kiskamasz, aki mindig befutott a szobába, konyhába, szólt néhány szót és vidáman, korához illő derűvel már szaladt is tovább. Most azonban nem volt sehol 😦

Néhány nap múlva, az első napfényes téli napon az egész család a tetőteraszon töltötte a délutánt. Mi is ott voltunk velük. Kifestőztünk a gyerekekkel, beszélgettünk, jó volt a tél kellős közepén fürdőzni a napsütésben. Itt volt mindenki, a család apraja-nagyja, csak Gollu hiányzott még mindig. Már éppen rákérdeztem volna, hogy merre jár ez a kölök, amikor a terasz csaknem félméternyi magas kerítéssel elválasztott része mögött, nagybátyja tetőtéri kunyhójánál, megjelent. Arca sovány volt, beesett, haja csapzott, olajtól csillogó bőrén pedig néhány méter távolságból is jól látható barna pöttyök éktelenkedtek. Megállt bennem a szó, alig tudtam levegőhöz jutni. Csak néztem meglepetésemben a fiút, mintha legalább szellemet láttam volna. Furcsa félelem volt ez, amit minden porcikámban éreztem. Látványos megrökönyödésem a többiek is észrevették, de mielőtt bármit is kérdezhettem volna, a lányok megnyugtatóan közölték, hogy Golluval nincs semmi baj. Amit látok, az Mata Ji (Mata Dzsí) istennő ajándéka. Nem kell félni, nem kell izgulni, sokan voltak már ilyen állapotban. Habár egyáltalán nem értettem miről van szó, tudomásul vettem a megállapítást és rajzoltunk tovább. Jókedvünk Gollut is kicsalogatta rejtekhelyéből. A fiú félénken, lassan közeledett a hangos gyereksereghez, majd barátságunkra való tekintettel letelepedett mellém, hogy ő is részt vehessen a játékban. MacW, aki néhány méterre tőlünk ráérősen figyelte a világot, most rám nézett, és mielőtt bármit is szólt volna, már mindketten szavak nélkül tudtuk, hogy ennek a játéknak nem lesz jó vége.

Természetesen, Mata Ji egy héten belül engem is megtalált. Lázasan, arcomon, testemen sok-sok hólyagos kiütéstől szenvedve 8 napot töltöttem a panzió szobájában. Szerencsére az Isten ajándékának nevezett bárányhimlőt, amit az anyaistennő védelméért esdeklő hinduk Mata Ji-nek neveznek, így „öregen” is szövődmények nélkül túléltem. Ma már csak néhány harci heg és sötétebb folt jelzi az isteni áldást 🙂 🙂 🙂 A hinduk különleges tisztelete tulajdonképpen nem is a bárányhimlőnek, hanem a vele rokon félelmetes feketehimlőnek szól. A tüneteiben hasonló betegséget így a mai napig alázattal és mély tisztelettel fogadják, hiszen súlyosabb változatára nem volt semmilyen ellenszer, a kór legyőzésében csak az anyaistennő jóindulatában és védelmében lehetett bízni.

Mielőtt azonban bárki is azt gondolná, hogy ez az isteni áldás micsoda szörnyű élmény lehetett, mi ezekre a napokra a legnagyobb szeretettel gondolunk vissza. Indiai családunk és ismerőseink naponta bizonyították, hogy bajban ismerni meg az igaz barátot. Jelesre vizsgáztak emberségből, gondoskodásból és szeretetből. Tanácsokkal látták el MacW-t, ételt küldtek, pokrócot szereztek, mindent megtettek azért, hogy a lehető legotthonosabban, a lehető legnagyobb kényelemben vészeljem át ezt az embert próbáló időszakot. Nekünk pedig rendkívül jólesett, hogy gondoltak ránk és lépten-nyomon kifejezésre juttatták, hogy számukra valóban fontosak vagyunk.

Amíg én Isten ajándékával voltam elfoglalva, addig indiai családunk több tagja is szépen lebetegedett. Alig lábalt ki az egyik gyerek a bárányhimlőből, az apró fájdalmas hólyagok már a következő gyerkőcön éktelenkedtek. Így ment ez hétről hétre, gyakorlatilag másfél hónap Mata Ji istennő áldásáról szólt. Tragédiáról azonban szó sem volt, hiszen a betegek számára ez az áldás különleges kiváltságokkal járt: az egyetlen ágyat éjjel-nappal el lehetett foglalni, a tévé távkapcsolóját ki lehetett sajátítani és azt a mesét lehetett nézni, ami a beteg kedvence volt. Még iskolába sem kellett menni, sőt, az ebédet, vacsorát is a beteg választhatta meg, így akár minden nap csúra mattart lehetett enni 🙂

Végeredményben az egész család nyugalommal és derűvel fogadta az isteni ajándékot és széles mosollyal nyugtázta, hogy valójában minden a legnagyobb rendben van. Gyakran mondogatták “Mata Ji very happy, coming many times” – Mata Ji istennő nagyon boldog, sokszor eljött hozzánk. Csak a legkisebb kislány, Buccsi, aki még nem kapta el a bárányhimlőt, kérdezgette szomorú szemekkel naponta: Szilvia, engem mikor látogat meg Mata Ji?  🙂 🙂 🙂

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Álom és valóság - indiai történetek Rólunk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: