Ha jobban belegondolok, akár ki is jelenthetném, hogy szeretek utazni. Szeretem az utazást magát, amikor “A” pontból haladunk “B” pontba, de kedvelem azt a kellemesen bizsergető érzést is, amikor megérkezünk a célállomásba. Amit azonban az utazás témából szívesen kihagynék, az a pakolás. Mindegy, hogy éppen odafele csomagolásról vagy már a hazaindulásról van szó, számomra mindegyik rohanás az idővel, egy ámokfutással  felérő hajsza, egy feldúlt lelkiállapotban zajló észveszejtő tevékenység. Brrrr, még a gondolatától is kiráz a hideg. De amikor megérkezünk, fáradtan bár, de boldogan huppanok le az ágyra vagy a kanapéra, és csak ámulok, hogy hogyan voltunk képesek minden millimétert kihasználva, semmit meg nem rongálva összepakolni (pedig jut a hátizsákunkba törékeny, gyűrődő és folyékony tárgyból jó néhány).

De nem elég a dolgainkat összepakolni, szállításra előkészíteni. Azoknak a pakkoknak el is kell valahogy jutniuk a célállomásba. Nemcsak az egyik reptérről a másikra, hanem úgymond ajtótól ajtóig. Jaaaaj, még belegondolni is rossz!!! 😦 A csomagszállítással, a reptéri szolgáltatások visszásságával kapcsolatban számtalan történetet oszthatnék meg, de ami az egyik nem olyan régi utazásunk alkalmával történt, arra legmerészebb álmomban sem mertem volna gondolni. Mert volt már olyan eset, hogy a csomag később érkezett meg, vagy lemaradt a járatról, de ami azon az úton történt, olyat csakis az élet tud írni. De nem szaporítom tovább a szót, nem  titokzatoskodom tovább, inkább mesélek 🙂

Az úgy volt, hogy a hazaindulás előtti napot Bombayben töltöttük. Nyugodtan vásárolgattunk, ellátogattunk kedvenc helyeinkre, élveztük a Chowpatty tengerpart ráérős hangulatát, gyönyörködtünk a naplementében. A kellemes nap után elérkezett az este, pakolni kellett, hiszen kora hajnalban repültünk. Ilyenkor a pakolás hevében az ember minden felesleges dologtól igyekszik megszabadulni és a szálló nepáli alkalmazottainak ajándékozza feleslegesnek vélt ruháit, megkopott cipőjét, vagy akár a több héten át becsülettel szolgáló, pihe-puha pokrócát is. Sőt, ilyen különleges lelkiállapotban, súlycsökkentés címén akár még a hátizsák megrepedt névcímkéjét is legszívesebben eldobná. Aztán valamilyen megmagyarázhatatlan okból hirtelen meggondolja magát, és a kiválasztott dolgok valamelyikét mégis megtartja. Én is megtartottam a címkét. Igaz, megrepedt az egyik széle, a madzagját úgy kellett összekötözni, de a lényeges adatok továbbra is láthatók, olvashatók voltak rajta. Úgyhogy még egy csomót kötve felerősítettem a hátizsákomra és arra gondoltam, ha már el kell vesznie, akkor vesszen el a repülőút során valahol Bombay és Bécs között.

Négy darab, összesen csaknem 100 kilónyi feladandó poggyászunk volt, de sikeresen útnak indítottuk valamennyit. A beszállókártyákat is megkaptuk, a vámellenőrzésen is sikeresen átjutottunk, indulásra készen, már a biztonsági öveket becsatolva ültünk a repülőgépben. Vártunk, vártunk és vártunk. Legalább húsz percnyi várakozás után végül a kapitány szólt a kedves utazó közönséghez. Sajnos a január 26-i nemzeti ünnep miatt a civil légteret lezárták, az Indiai Légierő a katonai parádéra gyakorol. Így kénytelenek vagyunk a startvonalnál legalább 2 órát várakozni. Hát gyakoroljanak, gondoltuk, csak érjük el a bécsi jártunkat Delhiben. Eredetileg ugyanis az átszállásra össze-vissza volt 3 óránk, ami Indiában annyit jelent, hogy nagyon-nagyon szoros. De így, az elméletileg rendelkezésünkre álló 1 óra alatt valószínűleg kizárt, hogy a csatlakozást elérjük. Mindegy, majd lesz valahogy, gondoltuk, és komótosan ropogtattuk az időűzőnek felkínált pörkölt mogyorót és a friss citromlét.

És valahogy tényleg lett. A repülőtéri személyzet segítségével lóhalálában végigrohantuk a repteret, az újabb biztonsági ellenőrzést is teljesítettük. Sőt, a fordulatból elveszett videokameránk is hirtelen meglett és vágtattunk tovább. Elfoglaltuk a helyünket és már repültünk is hazafelé. Közben a lelkünket titokban készítettük a helyzetre, hogy a csomagjaink nagy valószínűséggel nem érkeznek meg velünk együtt Bécsbe, hiszen egy óra alatt a csomagokat átrakni egyik járatról a másikra az európai légitársaságoknak sem sikerül, akkor mi okból várnánk el ezt egy indiai légitársaságtól. Részünkről semmi pánik, történt már velünk ilyen, majd megoldja a légitársaság és a repülőtér földi kiszolgáló személyzete. 

Este megérkeztünk Bécsbe és lássatok csodát, a csomagjaink csaknem az elsők közt jelentek meg. Érkezett az első hátizsák, előbukkant a második csomag, meg a következő is. Aztán sokáig semmi. Semmi, semmi, semmi. A csomagokból egyre kevesebb jött, az utasok száma is lassan megfogyatkozott. A reptér csomagkiadó csarnoka csaknem üres lett. Csak egy fekete-zöld színű hátizsák, ami ugyan első látásra akár az enyém is lehetett volna, keringett még a szalagon. Már csaknem egy órája várakoztunk, de a hátizsákom csak nem akart megérkezni. Nnnna, úgy néz ki, hogy az utolsó csomag a nagy rohanásban tényleg nem került fel a járatra, vagy talán leesett a kocsiról. Nincs mit tenni, jelenteni kell az elveszett csomagok részlegénél.

Az ablaknál egy segítőkész ügyintéző állt az utasok rendelkezésére, és tájékoztatott, hogy panaszomat csupán 45 perc után tudja fogadni. Sajnos ez az előírás, nem tehettünk mást, vártunk még néhány percet, hogy betartsuk a határidőt. Felvettük a jegyzőkönyvet. A fiatalember megnyugtatott, a csomagot SZERDÁN biztosan megkapjuk. Biztos? Biztos. Hát persze, hogy biztos. Biztosan ottmaradt Indiában, szerdán érkezik Delhiből a következő járat, dünnyögte fáradtan MacW, ezért fog majd pont szerdán megérkezni 🙂

Mindent tudomásul vettünk és kezünkben a bizonylattal, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordultunk, összeszedtük csomagjainkat és elindultunk hazafelé.

Másnap reggel megcsörrent a telefonom. Lelkileg még teljesen Indiában, gondolkodás nélkül ösztönösen fogadtam a hívást. Idegen telefonszám lévén, csak a 43-as hívószám, mint Ausztria, jutott el a tudatomig. Ha pedig Ausztria, akkor az biztosan a repülőtér, futott át az agyamon. De a reptér nem hívhat ilyen korán, rögtön másnap, cikáztak tovább a gondolataim, miközben a vonal túlsó végén már egy német akcentussal angolul szóló nő kezdett beszélni.

 – Halló!

 – Halló!

 – Megvan a hátizsákja.

 – Ó nagyszerű. Micsoda jó hír. Mikorra várhatom? Mikor kapom meg az elveszett csomagom? – sürgettem izgatottan az ismeretlent.

 – Hááát – szólt elbizonytalanodva a nő – nem tudom.

 – Nem tudja? Ne vicceljen velem! A távolság Brünn és a bécsi repülőtér közt nem több mint 160 km, nyugodt tempóban autóval két óra.

 – Hááát – kezdte újból az asszony – én Bécstől 200 km-re lakom. Az út nekem egy kicsit tovább tartana.

 – Hogy érti azt, hogy tovább tartana? Ön nem a bécsi repülőtérről hív? Nem az elveszett csomagok részlegének munkatársa?

 – Neeem – szólt az asszony halkan, mintha szégyenében a hangja mögé akart volna bújni – tudja, én vittem el az Ön hátizsákját, véletlen volt. Teljesen olyan az enyém is. Fáradt voltam. Megláttam a fekete-zöld csomagot, felkaptam és vittem. Indiából, Delhiből utaztam én is, fel sem merült bennem a gyanú, hogy esetleg más is hasonló hátizsákkal utazik. Csak reggel jöttem rá, amikor kezdtem kipakolni a zsákot. Akkor jutott el, hogy valami gond van, amikor könyveket és fotós állványt találtam a ruhák között. De ne aggódjon, mindent visszapakoltam.

Hát alig tudtam szóhoz jutni. Ritkán esik meg velem ilyen, de most csak ültem és bámultam vigyorogva magam elé. Csak annyit tudtam mondani, hogy akkor a további részleteket szíveskedjen megbeszélni a repülőtérrel, és várom a hívását. Aztán eszembe jutott, hogy indulás előtt MacW azon tűnődött, hogy mi történik olyankor, amikor valaki más viszi el a hátizsákot. Hát ez történik 😀 Ha becsületes ember viszi el, és a hátizsákon talál egy megviselt névcímkét, amit a tulajdonosa a pakolás hevében valamilyen okból kifolyólag mégsem dobott ki, akkor felhívja őt, és próbálja az esetet azonnal orvosolni. Szerencsére a bécsi repülőtér is, igazi profiként nem hagyta, hogy a csomag napokig idegen embernél heverjen, nem adott teret az egyezkedésre. A határidő fontos, a hölgy 24 órát kapott a hátizsák visszaszállítására. Elmondása szerint kénytelen volt másnapra szabadnapot kivenni és autóval személyesen visszaszállítani a hátizsákot. Szegény. És a végeredmény? A hátizsák SZERDA este fél hétkor Brünnben a lakásunkban volt, úgy, ahogy azt a fiatalember ígérte 🙂 🙂 🙂

Tanulság:

• Akármilyen ütött-kopott a névcímke a csomagon, NE DOBJUK KI, fontos lehet.
• Ha a csomag bármilyen okból kifolyólag nem érkezik meg, nem kell pánikba esni, JELENTENI KELL.
• Ha hasonló csomagot veszünk a kezünkbe, addig ne hagyjuk el a repülőteret, amíg meg nem győződünk róla, hogy a CSOMAG VALÓBAN A MIÉNK.
• Ha már megtörtént a „baj” bízzunk abban, hogy a dolgok némi szerencsével és egy hatalmas adagnyi jószándékkal kísérve, mindig valahogy megoldódnak 🙂

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Keresés

Keresés

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Álom és valóság - indiai történetek Rólunk Utazunk - vonaton, buszon Bécs becsületes emberek Delhi elveszett csomag névcímke reptér Szilvia történet