Nem is olyan régen Indiában, valamikor a 19. század vége felé, egy asszámi teatársaság kitartó brit befektetői és ültetvényesei előtt egy új korszak nyílt meg. Több évtizedes kínkeserves és reménytelennek tűnő próbálkozás után végre megszületett a termék – a hőn áhított saját termesztésű, jó minőségű tealevél – és a teaimádó britek nem szorultak többé a kínai behozatalra. Ez a tudat büszkeséggel töltötte el a birodalom előkelőségeit a klubokban, hiszen számukra a tea most már elsősorban az Asszámban (Assam) termesztett indiai teát jelentette.

Talán nem meglepő, eleinte csak a brit urak és asszonyságok, a száhibok és memszáhibok kortyolgatták mély átéléssel az aranybarna főzetet. A hazai lakosok túl drága külföldi hóbortnak tartották, így továbbra is a vizet és a tejet részesítették előnyben. Pedig a britek mindent megtettek azért, hogy ezt a csodálatos italt megszerettessék az indusokkal.

A 20. század elején, pénzt és időt nem kímélve, rendkívül időigényes munkával házról-házra jártak a teatársaság jól felkészült ügynökei. A fiatal, megnyerő modorú, tettre kész angol férfiak, akik jól beszélték a helyi nyelvet, látványos bemutató keretén belül ismertették meg a családok nőtagjaival az ízletes asszámi ital elkészítésének minden csínját-bínját.

Valóban jól fel voltak készülve, hiszen náluk volt minden eszköz, ami egy finom tea elkészítéséhez szükséges. Nagyméretű, kissé kopottas utazóládájukból sorra kerültek elő a kincsek: egy faszén tüzelésű, praktikus kis főző, egy vízforraló kanna, tejes bögre, cukortartó, kézzel festett kínai porceláncsészék és csészealjak, valamint a kész ital felszolgálására szolgáló formás kis teáskancsó.

A háziasszonyok lélegzetvisszafojtva, kíváncsian figyelték, ahogyan az ügynökök a vízforralót magabiztosan a főzőre helyezték, majd elegáns mozdulattal leforrázták az óvatosan kimért értékes tealeveleket. Néhány percig hagyták a leveleket lúgozódni, majd a mélybarna színű folyadékot divatos porceláncsészékbe töltötték. A folyamat befejezéseként pedig néhány cseppnyi tejet és egy kevés cukrot adagoltak az isteni főzethez. A színházi előadással is felérő, kóstolással egybekötött bemutatóknak akkora sikere lett, hogy a kiterjedt közösségekbe tartozó családok szinte versengtek egymással, hogy kihez látogasson a társaság ügynöke a következő vasárnap. Mindenki látni szerette volna a csodát, és saját otthonában szerette volna megkóstolni a britek gőzölgő finom italát.

De hiába volt a hatalmas siker, számokban mérhető komolyabb eredményt alig hozott a teatársaságnak. A tulajdonosok azonban továbbra is rendületlenül hitték, hogy India óriási teapiacot ígér. Második nekifutásra így már egy sokkal átgondoltabb és furfangosabb marketingkampánnyal próbálkoztak, amely a múlt század derekán végül látványos változásokat hozott India gasztrokultúrájába.

Az új kampányba bevonták az I. világháború ideje alatt tömegeket foglalkoztató gyárakat és bányákat, ahol a munkások pihenőidejük alatt immár gőzölgő tejes teát ihattak. Ezeket követték a vasútállomások. Itt mozgó árusokat szerződtettek, akik még ma is ugyanúgy „csááéé, csááéé, garam csááéé” hangos szóval csalogatják az utasokat a pohárka forró teára. Az állomások után a városokban, majd a kisebb településeken, falvakban teafőző és árusító boltocskákat, “chai shopokat” alapítottak, amelyek még ma is a közösségek eleven találkozóhelyei. És lássatok csodát, néhány év alatt mintegy varázsszóra, a tea valóban mindenhol és mindenki számára elérhető lett Indiában.

Bizony, valahogy így. A britek egész Észak-Indiát felölelő, minden társadalmi réteget megszólító furfangos üzleti hadjáratának köszönhetően lopakodott be a tea, a világ ma már egyik legnagyobb teatermelőjének és fogyasztójának kultúrájába, és az indiai családok mindennapjaiba.

De a történetnek itt még nincs vége, hiszen nem is Indiában lennénk, ha csavaros eszű indusaink nem sajátos módon álltak volna hozzá a britek teájának készítéséhez. Az indiaiak ugyanis nem szívesen követték a brit ügynökök tanácsait, hiszen a soványka lé helyett, ami után csak éhesebbek lettek, valami testesebbet, laktatóbbat kívántak. Így aztán az évek múlásával a teafőzethez egyre több tejet adtak, sőt, egy idő után egyenesen tejben készítették, pontosabban forrázás helyett tejben főzték az értékes asszámi tealeveleket. Az élmény fokozása érdekében pedig gyömbérrel, kardamommal, illatos fűszerekkel gazdagították, és nádcukorral alaposan meg is édesítették a száhibok csodaitalát.

Ma pedig már szinte elképzelhetetlen, hogy egy indiai ne tejes teával, egy pohár chai-jal kezdje a napot, vagy a kedves vendéget ne fűszeres tejes teával kínálja. A mennyei forró ital íze, illata, színe, élmény a javából, és bizony nincs is a világon ennél a teánál indiaibb itóka.

Amikor én is az asszámi teából készült tejes teámat kortyolgatom, akár otthon, akár Indiában, mindig eszembe jut ez az érdekes történet. És most már én is tudom, hogy nem a britek tanulták a teaivást és a mennyei nedű élvezetét az indiaiaktól, hanem éppen a britek voltak azok, akik bemutatták a ma már  India nemzeti italának számító tejes teát az indiaiaknak.

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Keresés

Keresés

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Álom és valóság - indiai történetek Igyunk indiai teát otthon is!!! Asszám így volt britek chai fűszeres tea gasztrotörténet India teatörténet tudtad?