Július van. Nálunk Közép-Európában még javában tart a vakáció. Nyár van, meleg van, az iskolatáska is valahol a szekrény mélyén szunyókál. A gyerekek nyaralnak, fagyiznak, pihennek. Ilyenkor egyikük sem gondol az iskolára, sem a feladatokra, sem az unalmas órákra.

Nem úgy Észak-Indiában. Ott már pár hete véget ért a gondtalan élet. A monszun időszakkal együtt júliusban megkezdődött az iskola. Ismét teljesen hétköznapi dolog reggel az iskolai egyenruhába öltözött gyerekek látványa. A nebulók hátán divatos iskolatáska, oldalukon vizeskulacs. A fiúk olajozott haja legényesre fésült, a lányok ébenfekete hajkoronája varkocsba fonva. Ruhájuk tiszta, frissen vasalt. Az idősebbek pár fős csoportokba verődve, sietve vonulnak az utcákon. A kisebbeket a mama kíséri, de van, akit a papa szállít robogón. Egyetlen cél vezérli mindannyiukat, időben odaérni. Mert késni az iskolából nem illik 🙂

Akinek családja van, annak Indiában is fontos feladatai közé tartozik, hogy megfelelő oktatásban részesítse gyermekét. A legtöbb indiai szülő nem titkolt vágya, hogy drága csemetéje legalább a középiskolát elvégezze. Ugyanis egy ilyen iskolai végzettség nemcsak jól fizető tanári vagy hivatalnoki állást biztosíthat, hanem társadalmi megbecsülést is, hiszen a hindu kultúrában a tudást és a műveltséget még mindig rendkívüli nagy becsben tartják. Sőt, maguk a tanárok is, a guruk, a társadalom elismert és köztiszteletnek örvendő tagjai.

Talán kevesen tudják, hogy Indiában minden gyereknek joga van iskolába járni, de az iskolalátogatás nem kötelező. Mivel a népesség fele 25 év alatti, így az iskoláztatás iránti kereslet óriási, és ezt a mérhetetlen igényt állami és magánkézben lévő oktatási intézmények együtt igyekeznek kielégíteni.

Az indiai, főleg a vidéki indiai gyerekek többsége ingyenes állami iskolákba jár, ahol sem az oktatásért, sem a tankönyvekért nem kell fizetni, vagy ha mégis, akkor csak egy egészen jelképes összeget. Emellett az intézmények többsége a tanulóknak még napi egyszeri ingyenes étkezést is biztosít. Ezekben az állam által fenntartott iskolákban 90-100 fős óriási osztályokban anyanyelven folyik az oktatás. A szigor és a fegyelem a hatalmas csoporttal való munka során szinte kötelező, mert ekkora gyereksereg tanítása még a tapasztalt tanárokat is próbára teszi. Ilyen körülmények között gyakorlásra, részletes magyarázásra vagy akár komolyabb számonkérésre nincsen sem idő, sem lehetőség, és a korszerű tananyag, a jó minőségű tankönyvek ellenére, valamint az otthoni gyakorlás és felkészülés hiányában igencsak nehézkes a haladás. Mindezek ellenére az iskolák népszerűek, hiszen a népes családok csintalan és eleven gyerekei felügyelet alatt vannak, nem kószálnak csak úgy szabadon az utcán. Együtt vannak, játszanak, versenyeznek, elfoglalják magukat, és ilyen-olyan módon, de valamit azért mégiscsak megtanulnak.

Egészen más a helyzet a magán vagy alapítványi és vallási iskolákkal. Észak-Indiában ezekben az iskolákban hindi és angol nyelven, szigorú keretek között folyik az oktatás. Brit mintára szerződésbe foglalják nemcsak a tandíj összegét és fizetésének feltételeit, hanem az iskola-szülők-diákok jogait és kötelességeit is. Mindent áttekinthetően, pontokba szedve. Az osztálylétszám itt is nagyon magas, a tempó gyors, a számonkérés szigorú, az elvárások óriásiak, és bizony van mit tenni tanítás után is, hogy a csemete lépést tudjon tartani a tananyaggal. A különórák szinte elengedhetetlenek, és persze a szülők többsége, még ha szeretne is, egyedül nem igazán tud segíteni a tanulásban. Így a nebulókat magántanárok egész sora segíti a felkészülésben és a házi feladatok elkészítésében. A szülők pedig dolgoznak, pénzt keresnek, fizetnek és mindent megtesznek azért, hogy a gyerek viszonylag sikeresen vegye az iskolai akadályokat. Szülőként mi egyebet tehetnének, ha a sajátjuknál könnyebbnek vélt sorsot kívánnak gyermekeiknek?

A gyermek iskoláztatása egyfajta befektetés az indiai szülők számára. A méltóságteljes időskor és a család megélhetésének biztosítéka. Hiszen Indiában a családok többségében a mai napig három generáció él egy fedél alatt, és itt a nyugati világban ismert szociális és nyugdíjrendszer nem létezik. Meg aztán egyfajta kiút is, felemelkedési lehetőség, mert bár éljünk Keleten vagy Nyugaton, valamennyien jobb és könnyebb életre vágyunk.

Melyik iskola a jobb, az állami vagy a magán? Melyik iskola készít fel alaposabban a nagybetűs életre, melyik biztosít jobb alapot egy komoly álláshoz? Ezt bizony nehéz eldönteni. De egy lényeges dologban az indiaiak – társadalmi helyzettől függetlenül – valamennyien egyetértenek. Mégpedig, hogy a tanulás fontos, mert egész életünkben tanulunk, ez az egyik életfeladatunk. Ahogy észak-indiai barátunk, Deepak mondja:

“Mindegy melyik iskolába jár, csak tanuljon meg a gyerek rendesen hindiül (az anyanyelvén) és angolul. Tudjon írni, olvasni, számolni. A többire majd az élet megtanítja. Éljen tisztességes életet. Becsülje azt, amije van. Tisztelje szüleit, házastársát. Ennyi elég.”

És kell ennél többet tudni egy tisztességes élethez? Talán nem is 🙂

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Keresés

Keresés

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Úton-útfélen érdekes érték diákélet indiai iskolák magániskolák oktatás tanár tandíj társadalmi megbecsülés