Bombaytól alig 500 kilométerre van egy, indiai viszonyok mellett kisváros, amely a brit uralom idején 19 üdvözlő ágyúlövés kiváltságával büszkélkedhetett. Ez a félmilliós városka Mahárastra állam jelentős történelmi városa és egyben fontos hindu központ. Innét származik például a kézműves és egyedi megjelenésű egyujjas nyitott bőrszandál, amit India-szerte csak „kolhápuri csappal” néven ismernek, valamint az egész országban közkedvelt pikáns, piros, sűrű szószban készített vegetáriánus és húsételek is, amit a reszelt kókusszal és pirított szezámmaggal gazdagított helyi fűszerkeverék, a kolhápuri mászala tesz ellenállhatatlanná. Igen, igen, Kolhápurban járunk.

Bár Kolhápur a nyugati turisták érdeklődésén kívül esik, mi mégis ellátogattunk ebbe a városkába, hogy a szandálon és a fűszereken túl megismerhessünk egy különleges világot, hogy saját szemünkkel láthassuk a pahalwanikat, a csupa erő, csupa izom férfiakat, ahogyan Indiában nevezik – a kushti – mai napig népszerű hagyományos birkózás nagy tiszteletnek örvendő bajnokait. Rég volt, legalább 15 éve, de most is örömmel idézem fel ezeket a napokat, szívesen mesélek róla nektek. Tartsatok velem, ismerjétek meg ti is India egy újabb arcát.

Ha Indiával kapcsolatosan mozgásra vagy sportra gondolunk, akkor elsősorban a jóga jut az eszünkbe. Pedig ugyanolyan népszerű, ha nem népszerűbb, a britek idejét idéző, és manapság is óriási tömegeket vonzó krikett, valamint a sportok sportjának tekintett birkózás, annak is az indiai változata, a kushti.

Igen, a birkózás, ami már több ezer évvel ezelőtt is nagy népszerűségnek örvendett Dél-Ázsia birodalmaiban. Már a nagy indiai eposzok, a Mahábhárata és a Rámájana történetei is számos legendás erőpróbáról mesélnek, hiszen az ellenfelek harca már azokban az időkben is művészet és egyben népszórakoztatás volt, ami a társadalom valamennyi rétegét, az uralkodóktól egészen a legszegényebbekig, mindenkit megszólított.

Aztán, ahogy telt az idő és váltották egymást a századok, Észak-India területére megérkeztek a mogulok, és ahogyan az élet számos egyéb területén, úgy a birkózásban is változások történtek. Míg a muzulmán hódítók a hagyományos indiai birkózást iráni és mongol elemekkel gazdagították, addig a hinduk a hős majomkirályt, Hanumánt dicsőítő vallási szertartásokkal színesítették. A testi erő félelmetes világát varázslatos történetekkel finomították, és egyszer csak megszületett egy, a maga nemében különleges indiai küzdősport, a kushti.

A kushti birkózók – a pahalwanik – ünnepe a dangal, a bajnoki mérkőzés, mindennapjaik pedig a lakhelyükhöz közeli akharákban zajló kitartó edzések.

Milyen ez a világ közelebbről? Szívesen mesélek róla. Az akharák általában nem bentlakásos intézmények, inkább egyfajta szabadtéri edzőtermek, agyagtalajos és szellős küzdőterek, ahol alkalomadtán a hatalmas fikuszok árnyékában kellemesen lehet pihenni, és tisztelettel hallgatni a bajnokmester tanácsait, felidézni egy-egy emlékezetes mérkőzést. Van, ahol az akhara csupán néhány négyzetméternyi terület, és van, ahol egészen tágas udvar áll a birkózók rendelkezésére. Legyen ez a szent hely bármilyen méretű, a mindent beborító vörös agyag ghível és tejjel kevert átható illata, az aprócska Hanumán oltár, a malomkerék súlyú kövek, valamint a gadák, a hatalmas Hanumán-buzogányok látványa a biztos jele, hogy a hely a kushtik birodalma.

Bár az akharák kapui mindenki előtt nyitva állnak, mégis a női látogatók jelenléte – bár nem tiltott – nem igazán elfogadott. Magam sem tudom, hogy amikor náluk jártunk, ki érezte magát feszélyezettebben: én vagy a pahalwanik. Mert bizony ez a világ a férfiak világa, hiszen a kushti nemcsak egy erőteljes fizikai gyakorlást igénylő küzdősport, hanem egyfajta aszkétikus életmód is, ami ghíben, tejben és mandulában gazdag speciális étkezést, nőtlenséget, önmegtartóztatást, valamint a kushti iránti elkötelezettséget és egyéb erkölcsi értékek betartását követeli. Egy olyan életforma, ami a testi erő és a magasztos lélek közötti törékeny egyensúlyt kívánja megtalálni.

Mivel a kushti más sportokkal összehasonlítva rituálékban rendkívül gazdag, így nem is csoda, hogy a hagyományos indiai ágyékkötőt – langotot – viselő erőemberek akharán belüli napi tevékenységei katonás rendhez kötöttek és ugyanúgy zajlanak, mint akár száz évvel ezelőtt. 

Náluk a hajnal mindig a szentély feldíszítésével és Hanumánhoz intézett imákkal indul. Aztán kezüket mellkasuk előtt összetéve körbejárják az akharát, füstölőkkel illatosítják a szent helyet és a talajra virágszirmokat szórva mantrákat mormolnak. Majd a küzdőtérnek nevezhető területet – egy medencére hasonlító mélyedést, aminek az alját vörös színű, vastag agyagréteg borítja – vízzel, ghível átlocsolják és alaposan átkapálják, gereblyézik, fellazítják. Így érik el a talaj megfelelő állagát, ami tompítja majd az eséseket és védi a birkózókat a gyakorlatok során fenyegető sérülésektől.

Amint ezzel végeztek, kezdődik a szigorú edzés. A jóga elemeit is tartalmazó bemelegítések után következnek az erőnléti és nyújtó gyakorlatok, majd maga a birkózás, a nap leglátványosabb és legfontosabb eseménye. Az élmény még azokat is elvarázsolja, akik nem igazán hívei a küzdősportoknak.

Lebilicselő az erő megnyilvánulása, az izmok munkájának tökéletes összhangja és a lélek mennyei nyugalma. A kushti egymagában a bátorság, a kitartás, a harmonikus mozgások sorozata, a biztos fogások és az ellenfél teljes tisztelete. És küzdelem is, igazi férfias harc. Miközben az izzadság fürge csermelyként csorog a testeken, addig a nedves, vörös agyag a rettenthetetlen pahalwanik hajában az antik hősök megjelenését idézi. A tusa hevében csak egy-egy pillanat erejéig állnak meg. Csak addig, amíg az agyagos talajból egyfajta imaként, mintha csak a mágikus erő kiapadhatatlan forrásából merítenének, két marékkal szórják magukra a hűsítő vörös port.  Erőtől duzzadó izmos testüket vastag agyagréteg rejti, csak a szemük, az éber szellem lámpása, csak az világít.

Az edzés után a küzdelemben megfáradt birkózók is szívesen pihennek. Ráérősen hevernek a küzdőtérben, masszírozzák egymás testét vagy éppen a mester jó tanácsait hallgatják. Majd hozzáfognak, hogy megtisztítsák az edzéshez használt eszközöket és testüket is megszabadítsák a vörös agyagrétegtől. Zuhanyozás közben életvidám fiatalemberekként önfeledten locsolják egymásra a frissítő vizet. Viccelődnek, nevetgélnek kedvükre. Majd elköszönnek a gurutól, hogy a délutáni viszonlátásig világi feladataikat is teljesítsék. A nap második szakaszában ismét felveszik vörös színű ágyékkötőiket, feldíszítik a szentélyt és rendületlenül edzenek tovább, hogy majd a dangal, a kushti viadal nagy napján egyszer ők is bajnokok lehessenek…

A fotókért most is hálás köszönettel tartozom udvari fotósomnak, MacW-nak  🙂

Valójában nem csak a fotókért, hanem mindenért, ami ebben a bejegyzésben olvasható, hiszen a kushti birkózók igazából MacW előtt nyitották szélesre szívük képzeletbeli kapuját, őt tisztelték meg bizalmukkal. A velük töltött jónéhány hét alatt a közösség teljes értékű tagjaként részese lehetett mindennapjaiknak, és a legnagyobb megtiszteltetésként díszvendégként élvezhette az ünnepi dangal legszebb pillanatait. 

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Keresés

Keresés

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Úton-útfélen Észak-India birkózás hagyomány Hanumán hindu kushti látni kell