Jaj nekem, elveszett a fülbevalóm! Hol lelem?

Jó régen volt, amikor életünkben először utaztunk Észak-Indiába. Már-már hihetelen, de azokban az időkben kizárólag az utazók bibliájának számító papírlapú Lonely Planet útikalauz tartalmából készültünk fel a nagy utakra. Ábrándoztunk, lapozgattunk, válogattunk a különböző úticélok közül, hogy a rendelkezésünkre álló két hét alatt Észak-Indiából a lehető legtöbbet láthassuk. A kitűzött úticélkok közt volt Fatehpur Szikri, a halhatatlan mogul uralkodó, Nagy Akbar néma városa, az impozáns Tádzs Mahal, Orcsa, Kadzsuráhó és természetesen Váránaszí is…

Aztán megérkeztünk Delhibe, és romantikus elképzeléseinkből az indiai főváros már reggel is nyüzsgő, vad légköre azonnal kijózanított. Akadályt akadály követett, mintha csak egy csapdákkal teli labirintusban bolyongtunk volna. Kétségbe esve kerestük a módját, hogyan juthatunk ki a városból, de bármerre indultunk, mindig a ravasz kasmíri kerítők markában találtuk magunkat. Tanácstalanok voltunk, elkeseredettek és nagyon csalódottak… De végül mégiscsak megtört a jég, a sors utunkba vezetett egy segítőkész és tisztességes szik taxisofőrt, aki elvitt bennünket a buszállomásra. Végre fellélegezhettünk és elindulhattunk felfedezni Észak-Indiát.

A gyönyörű paloták, az építészeti remekművek, a mogul birodalom csodálatos alkotásai, a lélegzetelállító kadzsuráhói hindu templomok után a városok városa következett. A hinduk szent városát – Váránaszít, amelyről azt tartják, hogy a világ legrégebben, több mint négyezer éve szakadatlanul lakott városa – semmiképp sem akartuk kihagyni. Bár első látogatásunkkor az átlagos utazókhoz hasonlóan vajmi keveset tudtunk a hinduizmusról, de látni akartuk legalább azt, ami a nem hindu turisták többségét odavonzza, a titokzatos Manikarnika ghátot, azt a kihagyhatatlan helyet Indiában, ahol a hinduk számára az emberi élet, a földi utazás véget ér.

Míg a hely MacW-t a kezdetek kezdetétől rendkívüli módon vonzotta, addig én, bevallom, nagyon féltem, és látni sem akartam a város e füstös, piszkos, európai szemmel fájdalmasan szomorú szegletét. Első próbálkozásra egyáltalán nem éreztem jól magam a füsttől megfeketedett ódon épületek lábánál megbúvó hordalékdombon – amit monszun idején a Gangesz hullámai bármikor elmoshatnak – a pokol kapuját idéző, férfiasan nyers és durva, elcsendesedni képtelen apró területen.

Aztán az élet mégis úgy hozta, hogy hosszú éveken át rendszeresen Váránaszí lett egyik legfőbb indiai úticélunk. Hónapokat töltöttünk a szent város szívében, mert épp itt, a Manikarnika ghát tőszomszédságában él indiai családunk. És bármennyire meglepő, éppen ezen a misztikus helyen, ahol az élet bújócskát játszik a halállal, éppen itt tanultunk legtöbbet a hindu Indiáról, az indiai mindennapokról, az emberi értékekről és az életről magáról. Milyen Manikarnika, a halottégető ghát? Szívesen mesélek erről a semmi máshoz nem hasonlítható különleges helyről, ahová kivétel nélkül minden Észak-Indiába utazó ellátogat.

A Manikarnika ghát Váránaszí leghíresebb bár nem legrégebbi hamvasztó helye. Nevét egy drágakővel díszített fülbevalóról kapta, melyet Síva isten felesége, Parváti veszített el a közelben. Az elveszett fülbevalót aztán Visnu isten találta meg, akinek Síva hálája jeléül templomot is emeltetett.

Ez a ghát talán a legmisztikusabb és legfontosabb ghátok egyike. Hiszen az élet utolsó állomását jelenti, és akinek földi maradványait ezen a szent helyen, a Gangesz folyó közvetlen közelében hamvasztják el, az kiszabadul az állandó újjászületés körforgásából és eléri a Nirvánát.

A sok ideszállított halott és az éjjel-nappal szüntelenül folyó halotti szertartások ellenére a hely nagyon is élő, eleven színfoltja a Gangesz partjának. A folyót számos teherszállító hajó szegélyezi, mindegyikük csaknem süllyedésig megrakva a halottégetéshez nélkülözhetetlen fával. A tűzifát hangyaszorgalommal dolgozó, napégette, sötétbőrű munkások hordják egy-egy nagyobb rakásra, hogy aztán megrendelés szerint vigyék tovább a következő máglya helyére. Ezek a sietős léptű munkások szinte elvesznek a halottat utolsó útjára kísérő rokonok-ismerősök nagy csoportjai között. A nagy emberáradatban a piros, narancssárga és aranyszínű színekben pompázó lepel alá bújtatott halottat szállító csoportokat csak hangos kántálásukról lehet észrevenni. A mindenhol jelenlévő csípős füst a szantálfa, füstölők, ghí és a fa friss szagával keveredik, sajátos illatúvá téve a helyet. Ha szétnézünk, van, ahol éppen most gyújtják meg, van, ahol már eget nyaldosó, tomboló lángokkal sisteregve ég a halotti máglya, és van, ahol csak egy füstölgő hamurakás jelzi, hogy itt egy emberi élet fejeződött be.

Az élet azonban nem áll meg. A teás a sarkon túl főzi a teát, a gyerekek felhőtlen örömmel eregetik a színes papírsárkányokat. Hangos szóval érkeznek a zarándokok, vagy éppen a mutatványosok kezdik jól begyakorolt műsorukkal szórakoztatni a halotti szertartások résztvevőit. Tőlük pár lépésre egy eltévedt kisgida mekegve keresi anyját. A hosszúlábú, fekete és zsemlyeszínű kan kutyák vidáman hancúroznak a máglyák között, másutt két kisebb pedig éppen egy halotti leplet cibál pajkosan. Mindez egy időben, egy helyen a Manikarnika gháton történik.

A gháttól távolabb, alig észrevehetően egy fehér lepelbe öltözött, simára borotvált fejű, szomorú szemű férfi áll. Lehet, az egyik halott rokona, legközelebbi hozzátartozója, aki épp a máglya előkészítésére vár, hogy azt a szertartási szokásoknak megfelelően begyújthassa. Vagy a máglya már ég, és ő csak egy kis magányra vágyik, hogy gondolatait rendezhesse…

Ahogy így múlatja az időt, egy szürkeszőrű fiatal bika lép hozzá, nedves orrával finoman megböki, mintha vissza akarná hívni messzi világokba tévelyedett gondolataiból. Tekintetük találkozik, a bika közelebb lép, szinte hozzábújik a férfihoz. A férfi gyengéden megsimítja az állat nyakát, óvatos mozdulattal cirógatja kobakját. A bika válaszként hálás óvatossággal megnyalja a férfi kezét. Jámbor, mélybarna szemeivel ránéz, mintha biztatóan azt sugallaná: ne bánkódj, ez az élet rendje, jövünk és elmegyünk. Most már szavak nélkül is értik egymást. A férfi az állat selymesen puha bundáját újból megsimítja és könnyektől csillogó szemeiben szeretetteljes mosoly tűnik fel.

Ez az élet rendje, jövünk és elmegyünk…

A fotókért most is hálás köszönettel tartozom udvari fotósomnak, MacW-nak ❤️

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Úton-útfélen Rólunk

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: