A 40-es az új 30-as? Lehet. De nem Indiában.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, aki úgymond gondolkodás nélkül rákattint a hasonló című cikkekre. Igaz, legtöbbször csak gyorsan átfutom őket, de hát ilyen az ember. Pedig nagyon érdekelnek az egyes életszakaszok kihívásai. Vajon jól csináltam-e eddig? Milyen lesz később? 40-en túl azt csinálom-e majd, amit egy 40 valahány évesnek tennie kell? Öreg vagyok? A 40, az 50 vagy a 90 jelenti az igazán sok évet? Számtalan kérdés.

Aztán eszembe jut India. Ebben a kontinensnyi országban, ahol a lakosság fele 25 év alatti, az életkorral bizony nem igazán foglalkoznak. Valójában senkit sem érdekel, ki hány éves. Viszont az annál inkább, hogy az illető az élet mely szakaszában jár, miképpen küzd meg az élet kihívásaival. Ilyenkor a csavaros eszű indusok minden apró részlet iránt érdeklődnek, sőt, hogy többet is megtudjanak, a nyugati ember számára egészen hajmeresztő kérdéseket is fel tudnak tenni. Éves anyagi bevétel, szerelmi házasság, gyermektelenség, házastársi erőszak, mesterséges megtermékenyítés, szervátültetés… Valamennyi ilyen dolog felől a legnagyobb természetességgel érdeklődnek.

De az életkorra, arra bizony egyikük sem kérdez rá. Az elején ez furának tűnt, de idővel megtanultuk elfogadni, hogy Indiában, legalábbis a hindu Indiában, az életkornak egyáltalán nem tulajdonítanak nagy jelentőséget. Inkább csak viccesen megjegyzik: az  életkor, az csak egy szám.

Indiában az életkornál és az évszámoknál sokkal fontosabbak a földi lét szakaszai (ásramok) és a velük kapcsolatos életfeladatok teljesítése. Igen, ezt a hindu ember ösztönösen tudja, minden nap megtapasztalja, ebben él és ehhez a természet adta rendhez tartja magát. A gyermekkor, a felnőttkor és az öregkor mind fontosak az ember életében, ugyanúgy mint a tanulás, az önállósodás, vagy akár a visszavonulás. Nincs kiemelt és kedvezményezett, de még nosztalgikus időszak sem. Mesélnek a gyerekkorról, ami a legtisztább, a korlátlan lehetőségek tárháza és egyben a tanulás időszaka. Hiszik, hogy nagy hatással van a későbbi évekre, ugyanúgy, mint a “guru”, a tanítómester, a szülő, vagy egyáltalán bárki, aki vezet, segít, bátorít. Hiszen ő tanítja meg, mit tekintünk jónak és rossznak, általa szerzünk ismereteket a világról, a hagyományokról és nem utolsó sorban ekkor sajátítjuk el a józan gondolkodás alapjait és válunk önállóvá.

Bár a tanulás élethosszig tartó folyamat, Indiában mégis általánosan elfogadott tény, hogy intézményes keretek között igenis véges tevékenység. Minden fiatal egyszer kénytelen saját útjára lépni. Férfiként családfővé és pénzkeresővé válik, megállapodik. Ezután se vége, se hossza a teendőknek: családot alapít, tisztességes módon megélhetést biztosít, lehetőségeihez mérten gyakorolja a jótékonykodást, mások segítését. Asszonyként gondoskodik és törődik az egész családdal, őrzi a hagyományokat és neveli a gyermekeket, akiket végül közösen a házasság útjára indítanak. Közben élik az életet, élvezik az élet örömeit. Mozgalmas, színes és eleven, a mindennapok apró feladataival és munkával teli szakasza ez az életnek.

Aztán elérkezik az áhított időszak, amikor az indusok is a társadalmi kötelezettségeket végre letudhatják. Ha már valamennyi gyermeküket saját útjukra indították, végre megpihenhetnek. Eljön az elfogadás, a megbékélés és az elcsendesedés ideje. Sokan ilyenkor lelik meg újból az utat önmagukhoz, kezdenek meditálni, vallási dolgokkal foglalkozni. Nevezhetjük ezt akár tudatos énidőnek is, hiszen az örök igazság elérése érdekében ilyenkor már egyre inkább próbálják magukat távol tartani a földi örömöktől, igyekeznek legyőzni a ragaszkodás és birtoklás csábító vágyát. Napok, hónapok, évek váltják így egymást, mire a kísértések ereje végleg elhalványul, és megtisztul a szív és az elme. A hithű hindu pedig bízik abban, hogy életútjával és mindazzal, amit az életben tett, eléri a legmagasztosabbat: végre sikerül kiszabadulni az újjászületés terhes rabságából.

Hiszen nem az a fontos, ki hány éves, mennyit él, hanem ahogyan végigjárja az utat, éli az életet és teljesíti a rárótt feladatokat. Az igyekezet pedig sosem hiábavaló. Hogy is lehetne, amikor az élet már maga is kiváltság, nem jog. A hindu Indiában biztosan. És hogy a 40-es az új 30-as? Fontos kérdés ez egyáltalán?

Az élet kiváltság, nem jog.

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Úton-útfélen

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: