Mahábalipuram egy sziklatemplomairól híres tengerparti városka Tamilnádu államban, Dél-Indiában. Számunkra ez a hely volt a földi paradicsom netovábbja: napfény, azúrkék ég, pálmafák és tenger. Olyan célállomás, amelyről a november végi hidegből elmenekülni vágyó európai ember álmodozik.

Ebben a paradicsomi környezetben kedvünkre élveztük a téli nyarat, nézelődtünk, naphosszat sétálgattunk a népes utcákon. Regénybe illő volt a nyugalom: a kisboltban épp a friss kávéhoz készítette a boltos a tejet, a kofák megszokott mozdulataikkal rendezgették portékáikat, a gyerekek vidáman kergették egymást. Még a majmok is, a kőfaragó szobrászok minden irányból hallható ütemes kopácsolása ellenére, zavartalanul  süttették hasukat ezen a kellemesen meleg délutánon. Ahogy mondani szokás, zajlott az élet a maga megszokott, nyugodt medrében. Mígnem arra lettünk figyelmesek, hogy egy középkorú férfi közeledik felénk. Egyik lépése furább volt mint a másik, bár igyekezett, de hozzánk már nem tudott elérni. Elveszítette ingatag egyensúlyát, és szó szerint bedőlt az utat szegélyező sekély árokba. Először azt hittük, rosszul lett, azonnal segíteni akartunk, de mielőtt bármit is tehettünk volna, addigra egy másik férfiember is az árokban landolt. Hát ez meg mi lehet? Napszúrás? Hőguta? Mérgezés? Vagy talán… Nem, nem, ez kizárt dolog, mondogattuk magunknak, és továbbra sem mertünk hinni a szemünknek. Itt, a szent Indiában ilyesmi nem történhet meg.

Pedig igen, és nem is ment ritkaságszámba. Ahogyan haladtunk tovább az utcán, egyre gyakoribb volt a dülöngélő emberek látványa. Mire elértük az utca végét és egy rácsos ablakú, bódészerű építményt, förtelmes szeszszag csapta meg az orrunkat. Azonnal megértettük, hogy itt bizony klasszikus rosszullétről szó sem lehet, a fickók az árokban egyszerűen olyan részegek, mint a csap. Szegény ördögöknek arra sem volt erejük, hogy hazavonszolják magukat. Mint a zsák, úgy dőltek be az árokba. És az a rácsos ablakú, börtönre hasonlító kioszk? Az kérem az ivó volt, ahol türelmetlenül várta napi adagját a sok szeszkazán. Megkapták a laposüveget, minden erejüket összeszedve, hirtelen mozdulattal magukba döntötték az italt, égő torkukat zacskóba csomagolt vízzel leöblítették, miközben szenvedtek és fancsalodtak, fintorogtak és kínlódtak. Látszott rajtuk, hogy ezt az italt nem az ízéért isszák. Hát így tudtuk meg, 20 évvel ezelőtt, hogy az indiaiak sem szentéletűek, nem vetik meg az alkoholt, emberből vannak ők is, mint mi valamennyien. Sőt!

Akár tetszik, akár nem, amióta világ a világ, azóta – földrajzi hosszúságtól és szélességtől függetlenül – az emberiség életében az alkohol ilyen-olyan formában, de jelen van. Erjesztett italokat készítettek és fogyasztottak Kínában már i. e. 7000 táján, a korai egyiptomi civilizációk idején és Indiában is i. e. 2500 körül. A Védák könyve is említ egy „sura” nevű, rizs alapú, a mai sörre emlékeztető itókát, amit évszázadokon át az Indus-völgyének népei saját szükségleteik kielégítésére főztek, ezzel téve különlegessé a neves napokat, vallási szertartásokat.

India lakosai sosem éltek elszigetelten, az idegen országok népei úgymond állandóan jöttek-mentek a vidéken, hozták magukkal szokásaikat, ételeiket, italaikat. Arabok, afgánok, perzsák és mogulok, majd végül megérkeztek a britek, és velük együtt Indiában elindultak hódító útjukra a magasabb alkoholtartalmú italok is. Ugyanis abban az időben a nehéz és húsételeket fogyasztó britek, férfiak és nők egyaránt, az emésztési zavarokat és a trópusi éghajlat okozta betegségeket előszeretettel orvosolták whiskyvel és ginnel, a forró indiai nyarakon pedig szomjoltóként semmi másra nem vágytak, mint egy jófajta hazai sörre.  Mivel akkortájt Indiában egyik sem volt elérhető, így kénytelenek voltak minden ilyen cikket Európából behozni.  Hajón érkezett a whisky és a gin, és természetesen a sör is. Ahhoz azonban, hogy a sör, ez a nemes itóka a hosszú hajóutat átvészelje, előállításakor megnövelték szesztartalmát és a szokásosnál több komlót adtak hozzá. Így született meg a ma reneszánszát élő jellegzetes ízvilágú sör, az IPA (India Pale Ale). Ugyancsak a britek nevéhez köthető, hogy a szeszes italok Indiában kereskedelmi forgalomban is elérhetővé, és igencsak keresett cikké váltak. De nemcsak a britek, de a rádzsák, maharádzsák, sőt, még a csalódott maháraník sem vetették meg a nyugati mámorító itókákat, és bizony voltak köztük olyanok is, akik a bódító tüzes víz szerelméért vagyonokat áldoztak fel.

Talán sokan meglepődnek, de az indiaiak inkább szeretik a bódító italokat mint nem, és időtlen idők óta főzik saját alkoholtartalmú nedűiket gabonafélékből, gyümölcsökből. Az ital fajtájától függően fogyasztják hidegen vagy forrón, ízesítik különböző gyógynövényekkel, fűszerekkel, és néhány ikonikus ital receptjét természetesen hétpecsétes titokként őrzik.

Kókuszpálma levéből készül az enyhébb alkoholtartalmú „toddy” és az erősebb „kallu”, mindkettő Dél-India államaiban közkedvelt. Kölesből erjed a „tonghba”, amit forrón fogyasztanak Szikkim és Darjeeling hegyektől ölelt vidékein. Gyümölcsből – alma, barack, őszibarack, kesu alma – készül a „ghanti és feni”. Ez utóbbi mellesleg Goa állam népszerű helyi itala. Északon – Pandzsáb, Harijána, UP és Bihár államokban – a  “tharra” a közkedvelt, melynek alapját a cukornád vagy gabonahéj adja. Dzsárkhandban a dzsungelok vidékén gyógynövényekkel ízesítik a szeszt, Ládakhban ánizsmaggal, Rádzsasztánban pedig sáfránnyal. Mindenegyes régiónak megvan a maga hagyományos itala.

Viszont a legismertebb és legszélesebb körben elterjedt eredeti indiai alkoholtartalmú ital, a vidék búfelejtője, a “dészi darú“, amit sok helyen country spiritnek vagy country whiskynek is neveznek. A darút a cukornád melléktermékéből, a melaszból főzik. Általában a rakodó- és gyári munkások, a nehéz fizikai munkát végző, reggeltől estig robotoló emberek isszák. Olcsó és a célnak úgymond megfelelő ital, ami ellazít és álomba ringat.

Mielőtt azonban bárki azt a következtetést vonná le, hogy ebben az országban szabadon lehet részegeskedni, valójában az ellenkezője az igaz. Indiában az alkoholfogyasztást nemcsak a vallási hovatartozás szabályozza – az alkohol fogyasztása tilos a muszlimok és a szikhek többsége számára, viszont nem kifejezetten tiltott a hinduk, buddhisták, párszik és dzsainisták számára, – hanem az egyes tagállamok is szigorúan korlátozzák.

A mai napig alkoholtilalom érvényes Bihár, Gudzsarát, Nagaland, Mizoram és Manipur államokban. Sőt, Gudzsarátban halálbüntetés jár annak, aki olyan otthon főzött alkoholt gyárt és hoz forgalomba, ami a fogyasztók halálát okozza. Emellett az alkoholtartalmú italok, ahol ez államilag engedélyezett, csupán különleges, ún. „Wine shop” vagy „Liquor store” boltokban kaphatók, illetve bárokban, többcsillagos luxusszállodákban és éttermekben. A korhatár tagállamtól és a szeszes ital fajtájától is függő – csak sör vagy már magasabb alkoholtartalmú ital is – és 21 vagy 25 év. Indiában ünnepnapokon ún. „Dry day”, azaz száraz nap van, amikor az alkoholtartalmú italok árusítása szigorúan tilos. Ez ugyan nem sokat segít, hiszen a szeszkedvelők már előző nap beszerzik a szükséges mennyiséget.

Érdekes módon a hindu családoknál otthoni ivászatok, olyan vendégségek, ahol alkoholt is fogyasztanak a meghívottak, gyakorlatilag nem léteznek. Bárokban, magánklubokban, házon kívül lehet dorbézolni, de otthon nem. A ház, az otthon tisztasága ugyanolyan fontos a hindu ember számára, mint a testi és lelki tisztaság, így otthon a bűnös méreg cseppjét sem tűrik meg.

Ami pedig a nőket illeti, ők általában nem fogyasztanak alkoholt, és a család tiszta karmájának megtartása céljából a legtöbb káros szenvedélytől is igyekeznek magukat tudatosan távol tartani. Persze a nagyvárosokban (Delhi, Bombay, Kalkutta) a gazdagabb és iskolázott fiatalok világában egészen más a helyzet, lazábbak az erkölcsök, ott már nem tekintenek bűnként az italra. De ez már egy másik történet…

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Keresés

Keresés

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Úton-útfélen alkohol érdekes Dél-India italok szokások történet