A boldogság kapujában…

Micsoda kánikula! Micsoda kibírhatatlan hőség! Sóhajtoztunk sokan az elmúlt napokban. Szó se róla, meleg volt. De hol van ez a meleg az észak-indiai nyárhoz képest, ahol a hőmérő higanyszála minden pironkodás nélkül büszkén közelíti az 50 Celsius-fokot. Bevallom, sosem gondoltam volna, hogy valaha az életben megtapasztalunk ilyen perzselő hőséget, azt meg aztán végképp nem, hogy még élvezni is fogjuk. Pedig így van. Pontosan egy évvel ezelőtt Indiában voltunk. Üzenetet kaptunk indiai családunktól, mi pedig mentünk, 3 hónapra 🙂

Emlékezetes volt ez a három hónap. Nemcsak a meleg miatt, hanem a szomszéd kusti akhara medencéjében vidáman hancúrozó majomkölykök, az indusokkal közösen ünnepelt Függetlenség napja és születésnap, vagy a szobánkba néha belopakodó pimasz majom miatt is. Kellemes volt minden Váránaszíban töltött nap. Olyan igazi békebeli vakációs három hónap volt, amikor nagyon is jólesik az édes semmittevés. Amikor jó sétálgatni a mangóillatú szűk utcácskákban, ebéd után nagyokat aludni, estére hűsítő dahít enni és élvezni a nyugalmat. És végül, de nem utolsó sorban maradandó élmény volt mélyen tisztelt vendégként részt venni egy hagyományos hindu esküvőn. Sőt, legközelebbi családtagként velük együtt készülődni a nagy napra.

Felkészülni azonban egy hindu esküvőre nem lehet. Lehet róla olvasni, beszélni, filmekben számtalanszor megnézni. De megtapasztalni a valóságban, az egy életre szóló megismételhetetlen élmény. Mindez szavakba nehezen foglalható, mert nincs kifejezés, ami vissza tudná hozni azt a különleges légkört, azokat a fantasztikus hangulatú forró táncos estéket, amikor a család apraja-nagyja önfeledten élvezi a készülődés örömteli pillanatait.

A nem éppen tágas tetőteraszon csaknem 50 ember, felnőttek és gyerekek, még a legkisebb Kallu is ott pörög-forog, csápol. A sarokban két hatalmas – legalább egy méter magas – hangfal, amiből ordít a helyi bhódzspuri slágerek ismert dallama. Egy darabka téglára beállítva az okostelefon, amin a tánclépéseket lehet követni, mert minden dalhoz más a koreográfia, és úgy kell táncolni, ahogy azt az adott előadó bemutatja. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a mosoly. Most is fel tudjuk idézni, ahogyan Gollu és Szacsin, a két rosszcsont teljes valójukkal átadják magukat a zenének. Szakad róluk a víz, az égig ugrálnak kakaskodva, majd a földre is lefekszenek, hirtelen felugranak és folytatják egymást heccelve, ki milyen ügyesen tudja követni a zene ritmusát. Vagy amikor színházi előadásba illő módon táncol a szigorú nagynéni az aprócska Szacsinnal, amikor minden finom és kecses mozdulat – úgy, ahogyan sok száz évvel ezelőtt – az ifjú pár nászára utal.

De nem lehet elfelejteni azokat a perceket sem, amikor a kamaszfiúk kérik, várják a nagybácsit, mutasson már néhány tánclépést, hogy majd a nagy napon filmsztárokat is megszégyenítő módon el tudják kápráztatni a lányokat. Vagy amikor a legidősebb nővér bídit szájába véve, – habár sosem dohányzik – óriási füstfelhőt fújva magánszámba kezd. Táncol és szivarozik. Mindenki dől a nevetéstől, mert ma mindent lehet.

Zene, tánc, nevetés és végtelen boldogság. Mosoly, amerre csak tekintünk, mindenki élvezi a nyár gyümölcsben fürdőző mámorító illatát és a magával ragadó vad indiai zene ritmusát. Rengnek a csípők, táncot járnak a bokaláncok, ritmusra csilingelnek az aprócska csengettyűk. És amikor még a nagymama is táncra perdül, bemutatva, hogy az ő idejében hogyan táncoltak ezeken az estéken, akkor nem kérdés többé, öröm és boldogság nekünk és az egész rokonságnak, hogy ilyen jeles esemény alkalmából együtt lehetünk 🙂

Őrült hangulat, közös főzések, pazar ebédek és vidám vacsorák egy népes indiai család társaságában 🙂 Sőt, ezekben a napokban a barátokkal, ismerősökkel, utcabeliekkel is csak a szádí – az esküvő – a beszédtéma, a maga titokzatosságával és reményeivel. Vajon milyen lesz a vőlegény? Jó családból származik-e? Hány vendég lesz a lakodalmon? Bizony ilyenkor az egész környéket az esküvő tartja lázban. Paradicsomi napok ezek, és úgy tűnik, sosem érnek véget 🙂 Pedig minden nappal és végigtáncolt éjszakával egyre közelebb kerülünk ama piros betűs naphoz. Amire nemcsak az utal, hogy egyre több és távolabbi rokon érkezik a lányos házhoz, – unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik – hanem a megtartandó hagyományos szertartások sokasága is.

Egymást érik a ceremóniák, mert Indiában még az esküvői előkészületnek is megvan a maga szigorú forgatókönyve. Minél inkább hagyományőrzőbb egy család, egy közösség, annál több a színes rituálék száma. Érkezik a család papja, hogy megáldja a házat. Mások kifestik a bejáratot, jelezve ezzel a környéknek, hogy itt hamarosan férjhez adják a lányt.

Egy következő ősi rituálé során a brahmin asszonyok a menyasszony testét, arcát kurkumapasztával – a tisztaságot és boldogságot jelképező sárga színnel – szertartásosan megtisztítják és megáldják. Majd jönnek a rokonság férjezett asszonyai. Énekszóval, dobszóval búcsúztatják a menyasszonyt, termékenységet fokozó szertartásokkal alapozzák meg a boldog frigyet. Szívhez szóló dalaikkal búcsúznak a felnőtté váló lánytól, a családtól, az édesanyától. Az asszonyok szeme csillog a könnytől és nem indiaiként is tudjuk, érezzük, fontos dolgok ezek.  Szinte beleborzongunk ebbe a szépséges búcsúba. A menyasszony pedig – a korábban minden bolondozásra kapható, csupa mosoly Manísa – egyre inkább, szinte láthatatlanul elvegyül a násznép között. Kívülállóként, csendesen figyeli az eseményeket, mintha gondolataiban már az új családjánál járna. Mintha arra gondolna, milyen lesz férjes asszonynak lenni? Egyáltalán asszonynak lenni? Milyen lesz egy más családdal élni? De sírni nem szabad, legalábbis mások előtt nem.

Hamarosan úgyis minden kiderül, hiszen az esküvőt követő napot a hagyományoknak megfelelően a fiatalasszony Manísa már az új családdal tölti. De előtte még hátra van egy nagyon fontos szertartás, a mehendi, ami ugyan nem vallási jellegű, mégis ez koronázza meg az esküvői előkészületeket. Ugyanis mehendi nélkül mit sem érne az elmúlt tíz nap.

Mehendikor, pontosan az esküvőt megelőző délutánon, összegyűlnek a lányok, asszonyok és egy olyan igazi lányos délutánon hennával díszítik egymás kezét, tenyerét, karját, ujjpereceit.  Meghitt pillanatok ezek, amikor jókat lehet beszélgetni és megcsodálni, ahogyan az ügyes lányok gyönyörű keleti mintákat varázsolnak egymás kezére. Az indiai lányok pedig mesterei ennek a művészetnek. Éveken át szorgalmasan gyakorolják, mert a hennával való festés csínyját-bínját még az iskolában is tanítják. Habár az ideiglenes testfestés ezen formája még a Mogul korból származik, és az arab világban komoly hagyománynak örvend, mégis a nyugati világ a díszes hennafestést elsősorban az indiai menyasszonyokhoz köti.

Indiában úgy tartják, hogy a mehendi áldás a menyasszonyra, szerencsét hoz, és az esküvő napjára szépséges keleti hercegnővé varázsolt lányt még gyönyörűbbé teszi. Sőt, úgy hiszik, minél sötétebb egy mehendi, annál kedvezőbb jel ez az ifjú pár jövőbeni boldogságát tekintve. Minél mélyebb árnyalatban pompáznak a hennával festett ujjbegyek, annál inkább szereti majd az anyós az ifjú menyecskét. Ezért pedig az indiai menyasszonyok mindent megtesznek, türelmesen, akár órákat is várnak, hogy a henna teljesen megszáradjon. És valljuk be, az indiai családokban, ahol több generáció és több család él egy fedél alatt, ott az anyós szeretete talán fontosabb, mint a férj szerelme. De ez már egy másik történet, ugyanúgy, mint a következő nap, az esküvő maga.

Hálás köszönet udvari fotósomnak, MacW-nak, aki az embert próbáló hőség ellenére is meg tudta örökíteni ezeket a különleges pillanatokat ❤️

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Álom és valóság - indiai történetek

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: