Nem először álmodoztunk arról, hogy majd egyszer indiai családunkkal közösen kirándulunk. Éveken át tervezgettük, hogy egy vasárnap délután elmegyünk a közeli Szarnathba, a buddhisták egyik szent helyére, ami alig 10 kilométerre található Benáresztől (Váránaszí). Volt olyan is, amikor Alláhabádba szerettünk volna együtt a Gangeszon hajózva eljutni úgy, hogy a papa lesz a hajóskapitány, vagy éppen vonattal Lucknowba, a navábok városába. Mondanom sem kell, egyikből sem lett semmi. A kezdeti lelkesedést sosem követték tettek, mert mindig akadt valami fontosabb elfoglaltság, halaszthatatlan munka, vagy csak egyszerűen nem volt megfelelő a csillagok állása.

De talán majd egyszer, talán szávankor lesz rá alkalom, gondoltuk bizakodva. Ugyanis szávan hónap idején, ami a mi július-augusztusunkra esik, Észak-Indiában nyugodtabbá válik az élet. Sokat esik az eső, így kevesebb a munka a földeken, és több idő jut a családi és a vallási életre.

Szávan a zarándoklások hónapja, ilyenkor annyi zarándok érkezik a városba, hogy Benáresz utcáin mozdulni sem lehet. Mi is, hogy az óriási embertömeget elkerüljük, a Gangesz partja helyett mellékutcákon, kacskaringós utakon járunk. De még így is, bármerre megyünk, a mozgalmas ünnep légköre az élet minden apró rezdülésére rányomja bélyegét.

A nyüzsgő emberáradat keltette felfokozott hangulat bennünket is olyannyira megérintett, hogy a csendes utcák nyugalmában, teázás közben gyakran beszélgettünk a zarándoklások misztériumáról barátainkkal. Sokadik ilyen beszélgetés után, ahogy szó szót követett, kikívánkozott belőlünk a kérdés:

Ha minden hindu Benáreszbe zarándokol, akkor a benáresziek hová járnak? Vagy nekik, mint a szent város lakóinak erre nincs szükségük? Dehogyis nem. Nekünk is van egy saját Benáreszünk.

Mi Vindhiacsalba zarándokolunk, mosolyogtak titokzatosan, és a következő pillanatban mély átéléssel sorolni kezdték a legszebb kegyhelyeket, felidézték Vindhiacsalt, örömmel meséltek a zarándoklás legapróbb részleteiről és különleges élményéről. Úgy is mondhatnám, hogy megnyitották előttünk a hindu India újabb díszes kapuját. Ugyanis a zarándoklatok a hindu rituálék fontos elemei, az istenek iránti odaadó tisztelet kifejezési módjai, amik a hindu emberek életében igencsak fontos szerepet töltenek be. Ahogyan mindezt mesélték, a szemük gyémántként csillogott, nekünk pedig ezer kedvünk lett volna egy ilyen hindu zarándoklaton, yatrán azonnal részt venni.

A yatra – ahogyan a szent város lakói a zarándoklatot nevezik – egy szent hely, templom vagy folyó meglátogatása. Általában csoportosan zajlik, amire bárki, bármikor, bármilyen okból elindulhat. Van, amikor az út célja házasságkötéssel és egyéb más életfeladatokkal kapcsolatos ceremóniák bemutatása. Van, amikor a zarándokok a múltban elkövetett bűnök kiengeszteléséért, a hála kifejezéseképpen, vagy éppen egy elhunyt hozzátartozó sikeres újjászületéséért, a következő élethez vezető út biztonságáért vállalkoznak a nagy útra. Ilyenkor a család, a falu, a kisebb-nagyobb közösségek felkerekednek és zarándokútra indulnak. Kiszakadnak a mindennapok szürkeségéből, mezítláb kilométereken át gyalogolnak, imádkoznak, áldoznak az istenek előtt, rendezik gondolataikat, támogatják egymást testileg és lelkileg. A legtöbb hindu hívő álma egyszer eljutni az istenek városába, India vallási fővárosba, Benáreszbe. Áldó fürdőt venni a szent folyóban, imádkozni az ezernyi templom valamelyikében. Sőt, az sem ritka, amikor a boldog utóélet reményében, a földi élet utolsó napjait is a szent városban kívánják eltölteni.

A yatra minden szinten igényes és megerőltető napokat jelent a zarándokok számára. Bár manapság zarándoklaton részt venni sokkal könnyebb, mint az valaha bármikor is volt: nem fenyeget halálos veszély, nem teszi annyira próbára az embert, hiszen a legtöbb zarándokhely viszonylag könnyen megközelíthető, már nem kell életünket kockára téve sűrű erdőkön, magas hegyeken át gyalogolni. Vagy mégsem annyira egyszerű? Ha érdekel, mesélek egy ilyen útról…

Ha már kedves barátaink annyit beszéltek Vindhiacsalról, úgy döntöttünk, most vagy soha alapon, mi is elmegyünk oda, megnézzük milyen az a hely, ami a benáreszieket ennyire lázban tartja. Tervezgettük, szervezgettük a nagy utat, hangolódtunk a kirándulásra, napokon át gyűjtöttük az infókat, amikor indiai családunk hirtelen úgy döntött, vasárnap együtt megyünk Vindhiacsalba. Bár részleteket nem árultak el, de ígérték, mindent leszerveznek, nekünk semmivel sem lesz gondunk. Hittük is, meg nem is, de rájuk hagytuk.

Aztán elérkezett a nagy nap. Mína, Manísa, nání a nagymama, Szonuka, a család szeme fénye és mi ketten MacW-val alig félóra késéssel elindultunk a főtérre, ahol bepattantunk két motoros riksába és robogtunk kifelé a városból. Az út alig tartott fél órát, amikor egy nagy kereszteződésnél a lányok megállították a járgányokat, és a díszesre pingált teherautók között, dudaszó és fülsüketítő zaj kíséretében, a forgalmas úton gyalogosan folytattuk utunkat tovább. Majd letelepedtünk egy kifőzdénél és vártuk az autót, amivel utunkat folytathatjuk. Vártunk egy órát, vártunk kettőt.

Ahogyan növekedett a forgalom a többsávos főúton, ugyanúgy sokasodott a velünk együtt utazni szándékozó rokonok száma is. Lestük az utat, telefonálgattunk, de az autó, amivel tovább kellett volna utaztunk, csak nem akart megérkezni. Aztán amikor már feladtuk volna, honnét, honnét sem, a hatalmas forgalomból felbukkant egy Tata Sumo, egy régebbi típusú terepjáró és benne a sofőr, a neje, mellette Nísa és az ő férje. Csak egy autó és ennyi ember? MacW-val cinkosan egymásra kacsintottunk, mert szinte biztosra vehettük, ez nem lesz egy szimpla vasárnapi kirándulás. Fogtuk a fejünket, miközben kíváncsian vártuk, hogyan fogunk mi 14-en egy 7-személyes autóba beférni. És lássatok csodát, befértünk. A férfiak a sofőr mellett szorítottak maguknak helyet. Szonuka lába között a sebességváltó kar, úgy ült a két ülésen a három felnőtt férfi és a hosszúlábú kamaszgyerek. Mögöttük Úsa a legidősebb nővér, náni a nagymama és a többi rokon. Hatan három ülésen. Mína, Nísa, Manísa és én pedig leghátul a pótkeréken és a két pici ülésen szintén négyen. A helyből annyira kevés volt, hogy mozdulni sem tudtunk, úgy kellett még az ajtót is ránk csukni. Zsibbadt a kezünk, zsibbadt a lábunk. Ha pedig valaki pozíciót szeretett volna váltani, az higgyétek el, komoly együttműködést igényelt. Még most is megmosolygatat, ha rá gondolok. Így utaztunk mind a tizennégyen, 70 kilométeren át, csaknem 5 órán keresztül az özönvízszerű záporokkal színezett indiai forgalomban. Volt, amikor csak lépésben haladtunk, volt, amikor az eső miatt folyóvá duzzadt tócsát kellett leküzdenünk, de valahogy mégis csak eljutottunk Vindhiacsalba.

Vindhiacsal a benáresziek szent helye. Mint minden ilyen vallásilag kiemelkedő helyen, itt is hosszú sorokban kígyóznak a hívők, hogy az istenség előtt leróhassák tiszteletüket, bemutathassák alázatukat, odaadásukat, szeretetüket. Kezükben az áldozat bemutatásához elengedhetetlen kókuszdióval – a legtisztább gyümölccsel, amit az isteneknek felajánlható – és vérvörös hibiszkuszvirággal csendben, türelmesen álltak, de a várakozás izgalmát, azt a felkorbácsolt lelkiállapotot, hogy megláthatják az istenséget, nem helyiként mi is minden porcikánkban éreztük.

Amikor mi is végre beléphettünk a szentélybe, abba az aprócska barlangszerű helyiségbe, ahol csak annyira tudtunk felegyenesedni, hogy meghajolva a legnagyobb alázattal járulhattunk az oltalmazó Maa Vindiavasini elé – akiről azt tartják, azonnali áldásban részesíti a színe elé járulókat – mi is megtapasztalhattuk azt a katartikus élményt, ami olyan különleges lelkiállapotban tartotta az indusokat. Miközben teljesen a hely hatása alatt voltunk, addig a pandit (hindu pap) gyorsan megáldotta a csuklónkra kötött oltalmazó vörös zsineget és már indultunk is kifelé. A pillanat tört része alatt játszódott le minden, valójában fel sem fogtuk, mi is történt velünk, mit is kaptunk az istennőtől. Viszont óvó, oltalmazó áldását sokkal korábban megtapasztalhattuk, mint azt gondolni véltük volna.

Egy újabb 5 órányi autózás után ismét Benáresz határában jártunk. Valahol az éjszaka kellős közepén a terepjáró megállt, a két nagynéni kiszállt az autóból mondván, ők gyalog mennek tovább. Az autóban pedig felszabadult egy ülőhely, amire Szonuka és Manísa azonnal lecsapott, és ezzel egyidőben megkezdődött a harc a túlélésért. A két testvér pillanatok alatt úgy hajbakapott, hogy a fáradt kamasz, hirtelen felindultságból, csalódottsága teljes hatása alatt, szó szerint kifutott a világból. Mint a felbőszült bika úgy rohant az éjszakába a négysávos forgalmas úton, az óriási hangzavarban, a megpakolt teherautók között. Mi többiek pedig szóhoz sem jutottunk, csak kétségbeesve néztük, hogyan tűnik el a síró kamaszgyerek a sötétben. Náni azonnal MacW-t szalasztotta volna Szonuka után. Mína, a gyerek anyja, könnyeivel küzdve tanácstalanul nézett maga elé. Nísa, a középső nővér egyetlen szó nélkül, Siva minden haragjával, szélvészként eredt a gyerek nyomába. Nísa után pedig a férje rohant.

Nnna, jól nézünk ki, gondoltuk. Nem elég, hogy Szonuka eltűnt, most még a nővérének, sőt a férjének is nyoma veszett. Hol keressük őket ebben a koromsötétben? A sofőr indított, lassan elindultunk, közben kigúvadt szemekkel figyeltük a forgalmat, hátha meglátjuk a három elveszett lelket. Fohászkodtunk, imádkoztunk, csak most segítsen meg bennünket a Jóisten, szabadítson ki bennünket ebből a szörnyűséges helyzetből. És lássatok csodát, egyszer csak a nagy sötétségből, valahonnét a távolból, a megvadult darazsakként cikázó teherautók közül felbukkant Nísa, mögötte pedig Szonuka és Nísa férje. Mi fellélegeztünk, de Szonukának csak most kezdődött az igazi ne mulass. Az asszonyok ütötték, ahol csak érték a csavargó kölyköt, a gyerek visított, náni csitítgatta, Nísa férje pedig, mint férfi a férfival, próbált a kölyök lelkére beszélni, hogy nem volt egy jó ötlet ilyen bolond módon kirohanni a világból.

Mondanom sem kell, teljesen feldúlt lelkiállapotban értünk haza, és bele sem mertünk gondolni, miféle fogadtatás várja majd Szonukát otthon. Mert mérget vehettünk rá, hogy a szigorú papa ezért a cselekedetért Szonukát megdícsérni biztosan nem fogja.

Másnap reggel MacW szokásos reggeli körútján egy pohár forró tea erejéig megállt indiai családunknál. Óvatosan felment a lépcsőn, belesett a szobába. Az egész család otthon volt. A földön ülve nyugodtan teázgattak, miközben a tévé az aktuális krikettmérkőzést közvetítette. Az ágyban pedig, a fontos vendégeknek kijáró helyen ketten feküdtek. Legnagyobb egyetértésben, egymás mellett a papa és Szonuka, a világ legjobb gyereke…❤❤❤

MAHÁ, MAHÁ, MAHÁ DÉV

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Álom és valóság - indiai történetek Úton-útfélen élmény Benáresz hinduizmus indiai családunkkal Szilvia vasárnap yatra zarándokút