A mosókőnek mindig van gazdája…

Ahogyan minden Benáreszbe (Váránaszí) érkező turista saját szemmel szeretné látni a Manikarnika ghátot, a hinduk legismertebb hamvasztó helyét, úgy a Bombay-be (Mumbai) látogató utazók sem szeretnék kihagyni a világ legnagyobb szabadtéri mosodájának, a Mahalaxmi dhóbi ghát nyüzsgő hangyabolyra emlékeztető izgalmas világát.

Ez a Bombay-i mosoda valóban egy kihagyhatatlan élmény, ahol a gombamód szaporodó felhőkarcolók árnyékában, a mosóteknőként szolgáló medencék rengetegében csaknem 7000 ember – férfi és nő – napkeltétől napnyugtáig dolgozik: mos, vasal, fehérít, keményít. Az 1890-ben épült alig egy hektárnyi területű mosoda eredetileg a birodalmi katonák és hivatalnokok egyenruháinak tisztítását volt hivatott biztosítani, míg ma ügyfeleik túlnyomó részét szállodák, kórházak és a környékbeli ruhakereskedők jelentik, ők biztosítják a rendszeres munkát, így éri el a mosoda a több mint 11 millió eurónyi összegnek megfelelő éves forgalmat.

Bár a Mahalaxmi dhóbi gháthoz naponta érkeznek csoportok, hogy a külföldiek saját szemükkel is láthassák ezt a különleges helyet, valójában a dhóbi ghát nem egy tipikus turistalátványosság. A hely nem igazán alkalmas csoportok fogadására, hiszen a betonból készült csaknem ezer medence között, a mosásra vagy szárításra váró ruhák, szárik, lepedők, terítők, esküvői függönyök és locsolócsövek labirintusában igencsak nehézkes a haladás. Így aztán a turisták inkább tisztes távolságból, úgymond felülről, a felüljáró forgalmas hídjáról szemlélődnek, fényképeznek. Természetesen a bámészkodók körül mindig őgyeleg egy-egy kerítő is. Számukra semmi sem lehetetlen, s némi baksis fejében a dhóbi ghátra is szívesen segítenek bejutni. Mi is egy ilyen rámenős fiatalembernek köszönhetjük, hogy sok évvel ezelőtt beléphettünk ebbe a mosószappan illatú különleges világba.

A szabadtéri mosodában a munka rendkívül jól szervezett, olyannyira, hogy a tevékenységek ütemezése szerint az óránkat akár a dhóbikhoz is igazíthatnánk. A munka minden áldott nap napkeltekor a leginkább fizikai erőt igénylő tevékenységgel, a mosással kezdődik. Ezt a férfiak végzik, olyan csupa erő, csupa izom férfiak, mint Gangadar és Radzsu, akik órákon át képesek a mosókőhöz csapkodni a lúgos vízbe áztatott szárikat, nadrágokat, törölközőket. Amikor ezzel megvannak, a tisztára mosott ruhákat Lakshmí, Gangadar felesége géppel csavarja ki, szárítókötélre teregeti, hogy aztán a ruhákat a forró Bombay-i szél alig fél óra alatt megszárítsa. Míg a gúnyák száradnak, az elfáradt dhóbik megebédelnek, kicsit pihennek, teáznak. Majd a patyolattiszta ruhákat összegyűjtik, igény szerint simára vasalják, szállításra előkészítik és jól szervezett útvonalon gyalog vagy furgonnal eljuttatják a megrendelőhöz.

Ezzel azonban a nap nem ér véget. Délután négy órára már hatalmas batyukba csomagolva megérkezik a holnapi mosnivaló. Ezt válogatni, osztályozni, áztatni kell, majd méretes üstökben kifőzni. Bizony eltart a munka napnyugtáig. Így megy ez napról napra, hónapról hónapra, heves esőben, tűző napsütésben az év 365 napján. Így dolgoznak a dhóbik, a szebb jövő reményében fáradtságot nem ismerve alázattal, kitartóan, szorgalmasan.

Számomra a legkedvesebb pillanatok mindig azok voltak, amikor a másnapi mosást készítettük elő. Ilyenkorra már minden lecsendesedett, a reggel hektikus munkatempója rég feledésbe merült. Körülöttünk, amerre csak néztünk, mindenhol óriási csomagok hevertek, bennük ezernyi ruhanemű. A lágy fények ölén a nap gyengéden simogatta az arcunkat, mi pedig ültünk a tiszta és csontszáraz mosómedence szélén, lábunknál egy-egy megnyitott batyuval. Szorgalmasan osztályoztuk a szárikat, közben gyönyörködtünk a színekben, a szebbnél szebb mintákban és beszélgettünk. Mennyei nyugalom, idillikus állapot, pedig semmi különleges nem történt, csak együtt voltunk és élveztük egymás társaságát. Hmmm 🙂 Ma is elérzékenyülök, ha felidézem ezeket a kellemes délutánokat.

A mosóemberek, a dhóbik közössége – más alacsonyabb kasztokba tartozó társadalmi csoportokhoz hasonlóan – igencsak zárt világ, saját szokásokkal és jogrendszerrel, amelyek hatással vannak egész életmódjukra, szabályozzák kapcsolatrendszereiket, keretet adnak a hétköznapoknak, meghatározzák ünnepeiket.

A Mahalaxmi dhóbi gháton kizárólag a mosóemberek kasztjából származó emberek dolgoznak. Van, aki a jószerencsének köszönhetően kapott itt munkát, többségük azonban megörököli a legfontosabbat, a mosómedence közepére helyezett “pattart”, a mosókövet, így tudják több generáción át biztosítani a család megélhetését. A dhóbik egy-két kivélteltől eltekintve nem állandó jelleggel élnek itt. A népes családok tagjai általában váltják egymást, évente legalább egyszer 1-2 hónapra hazautaznak a falujukba, a családhoz és a gyerekekhez. Ahogy barátaink, Lakshmí és Gangadar is az év nagy részét a nagyszülőkre bízott, bentlakásos iskolában tanuló gyerekeik nélkül éli. Csak a nyári szünetben találkoznak. Mielőtt azonban a nagy családi találkozásra a faluban sor kerülne, a gyerekek egyfajta nyaralásként néhány hetet Bombay-ben tölthetnek. Amikor megkezdődik a vakáció, akkor az egész dhóbi ghát megtelik gyerekzsivajjal, boldogsággal. A gyerekek játszanak, tévéznek, naphosszat pancsolnak és kedvükre lubickolnak a medencékben, vagy éppen fejest ugranak az ezernyi puha száriba. A felnőttek pedig hagyják őket, hadd élvezzék a gondtalanság mámorító napjait 🙂

Egy ilyen önfeledt vakációs dhóbi ghátot mi is megéltünk, és néhány nap erejéig mi is újból gyerekek lehettünk. Míg a felnőttek dolgoztak, addig mi játszottunk. Bingót és indiai monopolyt. Micsoda pompás szórakozás volt! A játékban a sors kegyeltje az volt, aki a híres Taj hotelt birtokolhatta. Én csak a bank menedzsere voltam, nekem fizettek, nálam vettek fel kölcsönt. Ó, de mennyit nevettünk! Amúgy is, nagyon csípem ezeket az indiai kölyköket, a határtalan életkedvüket, őszinteségüket, utánozhatatlan stílusukat, vidámságukat. Sosem lehet mellettük unatkozni ❤️

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

A legújabb bejegyzéseket és további indiai érdekességeket a blog Facebook oldalán is olvashatsz itt: Mesélj nekem Indiáról

A csodálatos élményekért és a határtalan szeretetért hálás köszönettel tartozunk Bombay-i barátainknak: Lakshmínak, Gangadarnak, Radzsunak, valamint az egész dhóbi közösségnek. A hangulatos és színpompás fotókért pedig udvari fotósomnak MacW-nak ❤️

Egy másik mosodás olvasmányért kattintsatok ide: DHÓBIK

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

Úton-útfélen

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: