Kalkutta egy varázslatos hangulatú, semmi máshoz nem hasonlítható nagyváros, amely pillanatok alatt magába bolondítja az ideutazót. A korona ékkövének fővárosa, a valamikori kormányzók és alkirályok városa, ahol egyszerre gyönyörködhetünk a dicsőséges múlt emlékeiben, és minden érzékszervünket bevonva észlelhetjük a szép jövővel kecsegtető, embert próbáló jelenkort.

Az autókkal, gyalogosokkal teli széles sugárutakon ma sem nehéz felidézni az egykori tekintélyt parancsoló katonai díszmeneteket, a gyaloghintókon és sétakocsikon utazó nagyvilági dámákat, legmodernebb autómobiljukat vezető maharadzsákat. Micsoda fényűzés, micsoda gazdagság és szemfényvesztés! Mi pedig csak kapkodjuk a fejünket a pompásabbnál pompásabb középületek, az emlékművek, az erkélyes-oszlopos lakóházak és a legszebb angliai kastélyokkal vetekedő királyi palota, a Raj Bhavan láttán.

Nincs olyan utca Kalkutta központjában, amelyik ne idézné azokat a gondtalan időket, amikor Ázsia előkelőségeit remek póló- és lóversenyek, csillogó fogadások vonzották a Birodalom fővárosába, amikor nagylelkű pártolókra találtak a filozófusok, írók, költők és zenészek. Minél hosszabb időt töltünk ebben a kelet-indiai többmilliós nagyvárosban, annál több érdekességet, apró, de annál többet mondó részletet fedezhetünk fel. Még a legzsúfoltabb, leghangosabb, embertelennek tűnő utcák is mesélnek: sorsokról, reményről, hitről, az élet szeretetéről.

Igaz, Indiában semmi sem az, amit első pillantásra látni vélünk, hiszen ez a világ sokkal összetettebb, sokkal bonyolultabb, mint azt legmerészebb álmaikban valaha is elképzelhetnénk. Bármennyi időt tölthetünk ebben az országban, sosem tudjuk teljesen megismerni. Talán azért, mert India mindig csak annyit mutat magából, amennyit éppen meg tudunk érteni. De igazi bölcsként lassan és türelmesen mesél, hogy aztán az évek során, mintegy lenyűgöző keleti virág, mesés szirmait bontogatva, először csak a lelkünket simogatja, majd belopja magát a szívünkbe, végül magunk sem értjük hogyan, befészkeli magát mindennapjainkba és életünk meghatározó, időtlen élményévé válik.

Nem egyszer jártunk Kalkuttában. Tomboló nyári hőségben, simogató őszi napsütésben, reményekkel teli kikeletkor. A ködös, nyirkos téli várost ugyanúgy megtapasztaltuk, mint a gőzfürdőre emlékeztető monszuni Kalkuttát. Nekünk Kalkuttát elsősorban a Szadar sztrít (Sudder street) és környéke jelenti, a maga nyüzsgő, színes és eleven életével. Shankarral, a teaárussal, Oktopusszal és Sárkányfűárus barátunkkal, a pénzváltókkal, a kifőzdékkel, az utcán élő koldusokkal, a rászorulókat segítő jótékony gazdagokkal, a keresztény templom barátságos kántorával, a sietős léptekkel haladó riksásokkal, az iskolás csemetéiket váró anyukákkal és természetesen a béke szigetét idéző üdítő zöld oázissal, a Fairlawn szállóval. Az utca ikonikus vendégházával és annak hangulatos világával, azzal a 18. században épült gyönyörűséges téglaházzal, amelyben az évek során számos híresség – az énekes Sting , Patrick Swayze színész, vagy a neves francia író Dominique Lapierre – megfordult.

Bár mi a szállóban sosem éjszakáztunk, de annál szívesebben időztünk paradicsomi hangulatú csodaszép kertjében. Főleg a forró nyári délelőttökön szerettük itt múlatni az időt, az akkori tulajdonos, Mrs. Violet Smith társaságában. Mrs. Smith egy tündéri idős hölgy volt, a velünk élő történelem megtestesítője. Örmény származású, aki a múlt század 20-as éveiben családjával együtt menekültként érkezett Indiába. Egy európai gondolkodású művelt asszony, aki tiszta szívvel, rajongva szerette Indiát. Mi pedig szerettünk vele lenni. Élveztük fantasztikus humorát, jókat nevettünk történetein, gyönyörködtünk egyénisége kisugárzásában, szelleme szabadságában. Ámulva figyeltük könnyedségét és azt az eleganciát, amivel 90 évesen is, a jégbe hűtött gin tonikját kortyolgatta. Ezeket a kedves pillanatokat sosem fogjuk elfelejteni.

Sőt, merem állítani, ha nem ismerkedtünk volna meg Mrs. Violet Smithszel, akkor talán Az öröm városát, a Kalkuttában játszódó ismert regényt sem olvasom el soha. Mert aki Indiáról egy igazán jó könyvet szeretne olvasni, ezt a regényt nem hagyhatja ki, ajánlotta Mrs. Violet Smith. Nem azért, mert a könyv szerzője, Dominique Lapierre és Patrick Swayze a regény alapján készült azonos című film főszereplője is nála szállt meg, hanem mert ez a regény valóban egy nagybetűs alkotás Indiáról, túlzások nélkül, minden sora élmény.

A regény az 1980-as években játszódik Kalkutta egyik nyomornegyedében, az Öröm városának nevezett Anand Nagarban. A sors kifürkészhetetlen útjai erre a “szemétdombra” vezetik Hasari Palt, az elszegényedett bengáliai parasztot, aki családjával elindul Kalkuttába, hogy megmeneküljön az éhhaláltól, és a sors kegyeltjeként riksásként próbál boldogulni. Ugyancsak Kalkuttába érkezik Paul Lambert, egy franciaországi pap, hogy Indiában egy nyomornegyedben a világ leginkább kisemmizett embereivel élhessen együtt. És végül az Öröm városában megjelenik Max Loeb, az orvosi tanulmányait befejező fiatal amerikai, egy luxusklinika dúsgazdag tulajdonosának fia. Mozaikszerűen, e három ember személyes élményein keresztül fedezhetjük fel Indiát és évezredes titkait. Általuk ismerhetjük meg az indiai szegények és gazdagok világát, az ünnepeket, a születés csodáját, a halál misztikus pillanatait, az esküvők izgalmát, a vallási együttéléseket, a hétköznapok harcát és varázsát, a nyomortanya összetett társadalmát, a kisemberek sorsát, a kirekesztetteket, a természet legyőzhetetlen erejét …

Hol szívszorítóan meghökkentő, hol reménykeltő. Néha kedvesen megmosolyogtató, néha félelmetes és borzongató, mégis a regény igaz emberi történetei az örök reményt, az élet őszinte örömét hirdetik, a hétköznapok olyan apró, hálával teli örömét, ami Indiában szerencsére a mai napig megtapasztalható.

A rendkívül élethű, tárgyilagosan pontos leírások és a szöveg pompás nyelvezete ellenére ez a magával ragadó, izgalmas alkotás nem kezdőknek való hamis romantikával kecsegtető délutáni olvasmány. Mindezek ellenére, csak ajánlani tudom. Bár sorai sokszor csalnak majd könnyeket a szemetekbe, de legalább annyiszor töltik meg szíveteket reménnyel és boldogsággal. És biztosak lehettek abban is, hogy a regény elolvasása után teljesen máshogy látjátok majd Indiát.

Kedvcsináló részletek a regényből:

„Max némi meglepetéssel látta, hogy senki sem veszi olyan nagyon szívére a dolgot. Itt a skorpiócsípés valóban nem számított rendkívüli eseménynek. Valaki elmesélte, hogy őt hétszer csípte meg a skorpió. Egy másik a combjára mutatott, s ezt ismételgette: „Kobra! Kobra!”, amivel azt akarta mondani, hogy a skorpió, az semmi. Mindamellett ezek a kis állatok évente tízezrével szedték áldozataikat az Öröm Városában. Főleg a gyerekek közül.” (196. oldal)

“A gyorsított kezelés ellenére Bandona betege néhány héttel később meghalt. Huszonnyolc éves volt, négy árva maradt utána. De az indiai nyomornegyedekben annak a szónak, hogy árva, nincs valóságtartalma. Ha a szülők meghaltak, és csak Isten a megmondhatója, hogy ez milyen gyakran történt, soha nem maradt utánuk árva. A gyerekek soha nem maradtak árván. Tüstént befogadta őket valamelyik családtag – nagyobb testvér, nagybácsi, nagynéni – , vagy ha ilyen nem volt, akkor az egyik szomszéd. A fiatalasszony halála is hamar feledésbe ment. Ez is jellemző volt a slumra: történjék bármi, az élet megy tovább, friss erővel, szüntelen megújulással.” (105. oldal)

“Pár napra rá, hogy Lambert a slum lakója lett, az öreg hindu átballagott a paphoz. Homlokához emelt, összetett kézzel lépett be Lambert szobájába. S noha az öreg szinte már teljesen fogatlan volt, mosolyának láttán mégis öröm töltötte be a francia szívét. Hellyel kínálta vendégét. Hosszú ideig néma csendben nézték egymást. “Európában a tekintet alig érint meg, máris tovarebben – jegyezte fel Lambert. – Ez az ember tekintetével egész lelkét kiszolgáltatta nekem.” Azután a hindu felkelt. Ismét összetette a kezét, fejet hajtott, és elment. Másnap visszajött, de újfent megőrizte a tiszteletteljes csendet. A harmadik napon Lambert, vállalva a kockázatot, hogy megsérti az érzékeny titkot, megkérdezte az öreget, hogy miért nem szól egy szót sem. Paul Nagy Testvér – felelte, te “Nagy Lélek” vagy. És egy Nagy Lélek jelenlétében nincs szükség szavakra.(148. oldal)

Az öröm városa – Dominique Lapierre: La Cité de la Joie/ City of Joy – regény magyarul Az apostoli szentszék könykiadója jóvoltából jelent meg 1988-ban. A kiváló magyar fordítás Havas László munkája. Sajnos a regényt a könyvesboltok már nem kínálják, de könyvtárakban, antikváriumokban biztosan ráleltek. Keressétek, kutassátok, mert ez egy olyan mestermű, amit minden India-rajongónak érdemes elolvasnia ❤

Kedves Olvasó! Köszönöm a látogatást, gyere máskor is, hogy megint mesélhessek neked Indiáról. Ha pedig tetszett a bejegyzés, ne tartsd meg magadnak az élményt, oszd meg bátran másokkal is.

Még több kalkuttai történetért kattintsatok ide: KALKUTTA

Szerzői jogvédelem. A blogban megjelent írásokat, recepteket és fotókat szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. törvény értelmében az írásos engedélyem nélkül máshol közzétenni, valamint sajátként feltüntetni tilos. Ez alól kivételt képez, ha csak a blogban megjelent írás első egy-két sorát tüntetik fel, majd a folytatásért a blogra kattintva jut el az olvasó! Amennyiben más forrást nem jelölök meg, a történetek, receptek és fotók saját szellemi termékeim.

❤❤❤ A fotókért hálás köszönettel tartozom udvari fotósomnak, MacW-nak ❤❤❤

Álom és valóság - indiai történetek Rólunk élmény Brit India Dominique Lapierre Kalkutta könyvajánló regény riksakuli Szilvia